EP-KÉPVISELŐI NYÍLTLEVÉL-SOROZAT MAGYARORSZÁG POLGÁRAIHOZ (98.)

Standard

imagesNéhány szó a valódi hazaárulásról

Elég a politikai korrektségből: azok a politikusok, akik a magyar közvéleményt az Európai Unió ellen, az európai közösségben viselt tagságunk ellen uszítják, nettó hazaárulást követnek el. Pont.
Orbán Viktor miniszterelnök néhány éve még azt írta kedvenc pártlapjában, hogy „balgaság lenne a teljesen szuverén nemzetállamok Európájáért kardoskodnunk”, de azon véleményét is papírra véste, miszerint: „egy erős, szolidáris és összehangoltan cselekvő Európai Unió sokkal jobban helyt tud állni a globális versenyben, és hatékonyabban tud szembenézni a jelenlegihez hasonló jelentős kihívásokkal, mint a tagállamok külön-külön.” Azóta mást gondol. Azóta minden eszközzel az integrált Európa ellen harcol. Mert szerinte az „Európai Unión kívül is van élet”, mert mi, magyarok az Európai Unióban „idegenek vagyunk, Brüsszelben nincsenek rokonaink”, ezért például Kazahsztánban sokkal inkább otthon érezzük magunkat. A magyar kormányfő nemrég azt is világossá tette, hogy szerinte az Unió felfalja az európai nemzeteket, ezért kardot kell rántani és meg kell fékezni a magyarellenes szörnyet. Orbán szerint „az Európai Unió nem Brüsszelben van”, hanem a tagállamokban, ehhez képest még mindig plakátokon üzenget a belga fővárosnak.
Legutóbb Lázár János miniszter és Kovács Zoltán kormányszóvivő emelték az EU-ellenes hangulatot, amikor „magánvéleményként” megjegyezték: egy magyar uniós referendumon bizony a kilépés mellett voksolnának. Azt most hagyjuk is, hogy állami vezetőknek (sőt, szóvivőknek!) mikor lehet magánvéleménye; különösen ilyen kérdésben. Az Európai Unió szétverési kísérleteit és a kilépő britek egyértelmű megroggyanását látva ideje tehát félretenni a Fidesz által oly nagyon utált politikai korrektséget és határozottan fogalmazni: azok a politikusok, akik a magyar közvéleményt az Európai Unió ellen, az európai közösségben viselt tagságunk ellen uszítják, hazaárulást követnek el. Azok pedig, akik ki akarják vezetni nemzetünket Európából, vagy csak esztelen hazardírozásból belengetik ennek lehetőségét, köztörvényes hazaárulók, a magyar történelem erőszaktevői. Pont. Nincs mit tovább szépíteni.
849 nappal vagyunk a miniszterelnök vízválasztó, az illiberális államot meghirdető tusványosi beszéde után. Akkor megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a rezsim bűneire. Kilencvennyolcadik alkalommal kongatom a harangokat, de addig folytatom, amíg szükség van rá. Mert európai demokrataként ez a dolgom.

dr. Ujhelyi István
az MSZP alelnöke, Európai Parlamenti képviselő
2016. július 3.

Nyílt levél Áder Jánoshoz – a magyar államfő is kilépne az EU-ból?

Standard

Áder JánosTisztelt Elnök úr!

A magyar kormány egyre több tagja teszi egyértelművé, hogy nem támogatja hazánk uniós tagságát, és ha lenne egy, a brit referendumhoz hasonló EU-népszavazás, akkor vélhetően a távozásra voksolnának. Az utóbbi napokban elhangzott kormányzati vélemények nem tekinthetőek magánvéleménynek. A magyar kormány tagjai láthatóan nem tanulnak David Cameron hazárdjátékának bukásából, az önző, demagóg hazai kampányukkal Magyarország sorsát teszik kockára.
Jelen helyzetben a köztársasági elnöknek kötelessége egyértelmű és világos álláspontot megfogalmaznia arról: támogatja-e a magyar kormány törekvéseit az EU-val szemben.
Ön, Elnök úr, néhány évvel ezelőtt még az Európai Parlament tagja volt. Megválasztásakor terjedelmes európai programmal állt a választók elé és kapott tőlük bizalmat. Az „Igen, Magyarország többre képes!” című választási dokumentumban máig érvényes, az Orbán-kormány szándékaival azonban sok esetben ellentétes vállalások szerepelnek. Ezért ezúton kérek Öntől érdemi válaszokat arra: Magyarország első embereként egykori európai vállalásait vagy a Fidesz jelenlegi, EU-ellenes törekvéseit követi?

– Fenntartja-e azon állítását, miszerint sok esetben „a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben (…) az uniós normák követésének Brüsszel általi kikényszerítése sok esetben a kormány féken tartását szolgálta”?

– Fenntartja-e azon állítását, miszerint „nem lehet mindig Brüsszelre mutogatni; az unió mi magunk vagyunk, az uniós intézmények döntései nem külső diktátumok, hanem azokban mi is részt veszünk”?

– Fenntartja-e azon állítását, miszerint „mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy következetes gazdaságpolitikával a lehető leghamarabb bevezethessük a közös valutát, az eurót”?

– Fenntartja-e azon állítását, miszerint „a tagállamok együttműködését elmélyítő, belső kohézióját növelő, szolidáris, a politikai integráció irányába továbblépő uniót szeretnénk látni”?

– Fenntartja-e azon állítását, miszerint a tagállamok kormányait, akár „szuverenitásukat csorbító” módon is rá kell kényszeríteni az európai normakövetésre?

– Ön támogatná-e Magyarország uniós tagságának felmondását?

Őszinte és irányadó válaszát mielőbb tisztelettel várom.

Üdvözlettel:
dr. Ujhelyi István
az MSZP alelnöke, európai parlamenti képviselő
2016-07-01

Ujhelyi István: Az első utolsó szeg

Standard

logoMegjelent az Élet és Irodalomban (LX. évfolyam, 26. szám, 2016. július 1.)

Nem temetni jöttem az Európai Uniót, de nem is dicsérni. A jelenlegi intézményrendszer és működési struktúra – erről az utóbbi években szoros közelségből is tanulságot szereztem – ebben a formájában bizonyosan életképtelen. Az EU persze folyamatosan változik, ha tankerhajó-lassúsággal reagál is az egyre nagyobb teret einstandoló populistákra, de fordul. A brit kilépést jelentő népszavazás sokkoló eredménnyel zárult; következményeit egyelőre csak sejtjük, korábbi példa hiányában – ami kapaszkodót jelentene – csak elméleti forgatókönyveink vannak az előttünk álló folyamatokról. Elképzelhető, hogy ez lesz az első utolsó szeg a jelenlegi Európai Unió koporsójában, de az is előfordulhat, hogy végül épp ez a sokk hozza majd össze az unió magországait, amelyek életre hívják azt a belső, együttműködő miniuniót, amely majd fenntartja és továbbviszi az alapvető európai értékeket. Az eddig is különcködő, külön jogokat és felmentéseket élvező britek pedig majd ellesznek magukban, vagy a birodalom szétszakadása után külön-külön utakon folytatják. Egy bizonyos, semmi sem maradhat már a régiben. A brit kilépés alapvető változásokat hoz az európai közösség, így Magyarország sorsát illetően is. Pusztán az a kérdés, hogy milyen irányban. És hogy mi hova állunk majd végül. Vajon nem jutottunk-e máris a dicső Római Birodalom sorsára, amelynek szenátusa még hosszú évtizedekkel az után a dátum után is ülésezett, amelyet a mai történelemkönyvek a Birodalom bukásaként jegyeznek. Lehet, hogy már az EU is régen elbukott, csak még ülésezik a szenátus, még dolgozik az apparátus, még forognak a kerekek.

Nem temetni jöttem az Európai Uniót, de nem is dicsérni. Már csak azért sem fogom temetni az európai szövetséget, mert a történelem tanulságait és a jelenkor geopolitikai átrendeződéseit ismerve bizton állítható: egy mélyebben integrált, kompromisszumokra és együttműködésre képes uniónak nincsen alternatívája. Igaz, egy rosszul működőnek viszont csak az van. A brit referendum az EU jelenlegi – és állítom, hogy immár elbukott – struktúrájának az egyik végső erőpróbája volt. Arra Losoncz Miklós az Élet és Irodalomban közölt cikkében (Az EU-tagságról szóló brit népszavazás, 2016/23., jún. 10.) már tökéletesen rámutatott: David Cameron a választási győzelem és a Konzervatív Párton belüli viták (valamint a nagy rivális UKIP) elcsendesítése érdekében lovagolta meg az EU-ellenes hangulatot és helyezett kilátásba újratárgyalt partnerséget, valamint népszavazást. A populizmus meghozta a hatását, Cameron abszolút többséghez jutott a kétkamarás brit parlament alsóházában. A győzelem másnapján azonban saját populista ígéretével találta magát szemben, látható görcsösséggel igyekezett minden elébe kerülő eszközzel a bennmaradás mellett kampányolni: nem akart ugyanis a dicső brit történelem azon sötét figurája lenni, aki kivezette az Egyesült Királyságot az Európai Unióból, Angliát pedig a brit unióból. Végül saját maga és a saját populista hazárdjátékának áldozata lett. Losoncz Miklós cikke arra is rávilágított, hogy a sorsdöntő népszavazás paradox voltát jól jellemezte: sem a bennmaradás, sem a kilépés mellett érvelők nem tudtak racionális, pozitív érveket felsorakoztatni saját igazuk mellett, csak a másik oldal álláspontjának súlyos, szerintük negatív következményeit szajkózták; ráadásul sok esetben tele hamis, félrevezető dezinformációval. És valójában ez volt a legnagyobb baj, ez volt a leglátványosabb kórtünet az EU orvosi kartonján. Hogy az érzelem megint erősebb volt az értelemnél. Láttunk már ilyet a történelemben, és láttuk azt is, hogy általában milyen következményekkel jár.

Nem temetni jöttem az Európai Uniót, de nem is dicsérni. Pedig utóbbira is lenne okom épp elegendő. Huszonnégy éve írták alá a maastrichti szerződést az Európai Közösség tagjai, az azóta eltelt időszak pedig a kontinens politikai sikertörténete. Eddig. A világégések emelték felszínre az európai nemzetek azon igényét, hogy hosszú távú békét és egy komoly, gazdasági fejlődést jelentő közösséget hozzanak létre. Arról nincs értelme vitázni, hogy Európa számára az elmúlt több mint két évtizedben ez a közösségi rendszer prosperitást, fejlődést, kiszámíthatóságot és békét hozott. Ugyancsak értelmetlen vitát nyitni arról, hogy Magyarország számára az európai uniós csatlakozás előnyöket vagy hátrányokat jelentett. Nem kérdés ugyanis, hogy a mai Magyarország mit köszönhet az EU-támogatásoknak, a német, francia és egészen eleddig a brit adófizetői eurócenteknek. (Arról persze van értelme vitázni, hogy ezeket a centeket vajon mind hatékonyan és megfelelő célra használtuk-e fel, de nem ez most jelen dolgozatom tárgya.) Magyarország a csatlakozástól csak 2013 végéig több mint nettó hétezermilliárd forintot kapott, a Brüsszelből érkező pénz évente átlagosan két százalékkal növelte a magyar nemzetgazdaság teljesítményét. A csatlakozás óta évente átlagosan hétszer több pénz folyt be a magyar költségvetésbe, mint amennyit az adott évben Brüsszelnek kifizettünk. Ezzel együtt tény, hogy a Brexit és a további populista térnyerés következtében a mag-Európa újra felerősödő vízióját illetően jelenleg nehéz racionális érvekkel meggyőzni bárkit is az EU hatékonyságáról. Akkor, amikor egyszerű plakátokkal tömegeket lehet végletesen felhergelni, amikor a brit elszakadás mellett kampányoló Nigel Farage azért nyugodt lelkiismerettel az unióval fizetteti ki a számláit, közben a brit földre bevándorlók ellen szította a hangulatot, de maga is német „betelepülők” leszármazottja; akkor tényleg elfogy a racionalitás. Ismét csak érzelmek vannak, nem pedig érvek. Szomorú és némileg önfeladó megállapítani, hogy az értelmetlen populizmus korszakát éljük, amely ellen lehet persze rendületlenül harcolni (kell is, tesszük is), de ezek a korszakok természetükből adódóan csak úgy és akkor érnek véget, amikor saját magukra omlanak. Amikor az olcsó szlogenekkel megtévesztett tömegek számára feketén-fehéren kiderül: amit a plakátokon hirdetnek, amiket a propaganda mond, az egyszerű, számító süketelés. Amikor meglátják a cukiság mögött az ördögpatákat. Hogy a brit „függetlenség” csakis egy hangos kocsmai szlogen a pint sör fölött, de a következményei húsbavágóak és visszafordíthatatlanok. Ha szerencsések vagyunk, akkor az ébredésre nem háború, világégés, népirtás vagy az európai közösség teljes szétverése után kerül sor. Hanem megússzuk a britek távozásával, és tanulunk történelmi hibájukból.

Nem temetni jöttem az Európai Uniót, de nem is dicsérni. Az EU eddig meg tudott küzdeni a válságokkal – hol jobban, hol gyorsabban, hol lassabban és több sérüléssel, de mindig talált megoldást –, ezért remélhető, hogy ezen a válságon is túl lesz. Igaz, a mostani sokkal mélyebb, a daganat már áttéteket ültetett; az európai intézményrendszer pedig nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor egyszerre bontják kívülről, és egyszerre bomlasztják belülről. Az, hogy hamarosan létre fog jönni egy mag-Európa, egy kétsebességes közösség, szinte bizonyos. Most, a Brexit-eredmény után hamar asztalra fognak kerülni a konkrét tervek. A jelek világosak. Elsőként az Emmanuel Macron–Sigmar Gabriel francia–német miniszterpáros, majd Elmar Brok, az Európai Parlament külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke tette egyértelművé, hogy Európa magországai nem kérnek a vasmacskaként lehúzó új, kekeckedő tagállamokból, az őket másik ligába soroló új működési struktúrára pedig konkrét javaslatot is tettek. Az Orbán-kormány jelenlegi politikája és hozzáállása pedig minket bizonyosan a perifériára szorít majd. A Fidesz-vezérkar szándéka szerint jobb a nemzetállami függetlenség, mint a mélyebb integráció; jobb a saját lábon állás, mint a kompromisszumokra épülő szolidaritás. Tévednek. Ha valaki kizárólag a saját nacionalista érdekeit nézi, akkor hamar szembe fogja találni magát egy hasonlóan csak a saját, nacionalista érdekeit – innentől kezdve teljesen legitim módon – szem előtt tartó hatalommal. Amely vélhetően nagyobb is, erősebb is lesz. Szolidaritást, támogatást, védelmet kérni csak kölcsönösségi alapon lehetséges. Nem lehet folyton lezabálni a svédasztalt, de a terítésnél és a mosogatásnál pökhendien elvonulni.

A politikai populizmus éles bizonyítéka, hogy a Fidesz most gyökeresen mást tart a nemzet érdekének, mint korábban. Most gyökeresen mást gondol alapvetésnek az Európai Unióval kapcsolatban, mint néhány éve. Hazardíroznak, meglovagolják a félelmeket, amelyekre többségi hangulatot kreálnak; mint azt Cameron tette. A Fidesz 2009-es európai parlamenti választási programjában még a mag-Európa megvalósulásától óvta Magyarországot, mondván, nem szabad kimaradni a – Fidesz által manapság épp támadott – integráció fősodrából. „Brüsszel nem Moszkva” – fogalmaztak néhány éve, de egészen odáig is elmentek a hivatalos programban, hogy „az uniós intézmények döntései nem külső diktátumok, hanem azokban mi is részt veszünk”, illetve, hogy a Fidesz „a tagállamok együttműködését elmélyítő, belső kohézióját növelő, szolidáris, a politikai integráció irányába továbblépő, hatékony, a problémákra koncentráló uniót” szeretne. Akkor úgy látták: az Európai Unió gyengesége, hogy „nehezen tud a saját maga által vallott értékeknek és elveknek érvényt szerezni”. Ezért Orbánék azt szorgalmazták, rá kell szorítani a normakövetésre a tagállamok kormányait, és nem szabad vonakodni attól, hogy „ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk”. Kormányon már mást gondolnak.

Nem temetni jöttem az Európai Uniót, de nem is dicsérni. Ez a jelenlegi unió nem olyan, amilyet mi szeretnénk. De történelmi bűn lenne megreformálás helyett szétbontani. Az uniós sejtek annyira egymásba szövődtek, hogy tisztán XIX. századi, nemzetállami részekre roncsolás nélkül már nem lehet szétszedni őket. A brit népszavazásnak a jelentősége ezért is kiemelkedő. Távozásuk máris példát és hivatkozást biztosított más, ki tudja, milyen nagyhatalmi támogatással működő hazárdőröknek. Hogy egyetértettem-e azzal, hogy a britek kedvezményeket kaptak, kivételes eljárás alá estek, többletjogokat érvényesíthettek egy kompromisszumokra és együttműködésre épülő unióban? Nem. De még mindig inkább ez, mint beverni azt a bizonyos első utolsó szeget. Azzal együtt, hogy a felmérésekből tudhatóan Magyarországon többségben vannak az Európa-pártiak és a mélyebb integráció hívei, nincs kétségem afelől, hogy kormányzati propagandával és uszítással kérdéses kimenetűvé tehetnek egy hasonló referendumot. Amelyre egy kilépést hozó Brexit után nagy esély van Olaszországban, Svédországban, Hollandiában, de a jövőre választó németeknél és a szélsőjobb felé kacsintgató franciáknál is. A brit kilépés feltételrendszeréről szóló, akár évekig húzódó tárgyalássorozat az unió rengeteg idejét és energiáját fogja felemészteni, ez pedig tökéletes terep a populistáknak, a más nagyhatalmak által pénzelt szélsőségeseknek. Ha legyengül a test, a vírusok is nagyobb rombolást tudnak végezni.

Nem temetni jöttem az Európai Uniót. Inkább figyelmeztetni mindannyiunkat, hogy az uniós tagság egyszerre oltalom és lehetőség a számunkra. Oltalom kifelé, mert védelmet nyújt a nemzetközi krízisek és konfliktusok idején, legyenek azok gazdasági, pénzügyi vagy akár geopolitikai fenyegetések. Az európai tagállamok csak közös fellépés esetén tudnak megbirkózni ezekkel a kihívásokkal, egyenként kiszolgáltatottak. Ezt a britek is megtapasztalják majd. A következő hetek, hónapok eseményei sorsfordítóak lesznek, már csak az a kérdés, hova állunk majd a viharban. Ezeréves történelmünk során számtalanszor döntöttünk rosszul. Most elég lenne helyesen.

(A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP európai ügyekért felelős alelnöke)