Közzétéve: 2015.09.28.
A szocialista európai parlamenti képviselő szerint az uniónak van megoldása a menekültválságra, csakhogy az államok miniszterelnökei mindannyian azt hiszik, a saját kis szemétdombjukon kukorékolnak, s jottányit sem hajlandók messzebb tekinteni. Úgy véli, a szolidaritásnak nincs, de a befogadásnak van határa. És arról is beszél: míg a DK politikai show-t gyárt, ők a munkát választották. Krug Emília interjúja a 168Óra című hetilapban.
– „A kérdés az, hogy beleállunk-e a menekültválság közös európai megoldásába, vagy különutas és kurucos magatartásunkkal végleg kitaszítjuk magunkat az európai közösségből” – mondja. De egyelőre nincs is ilyen megoldás.
– Van! Látom, hatott a kormányzati kommunikáció, kedves szerkesztő asszony!
– Nem az hatott, hanem a valóság. Az unió országai nem tudnak megegyezni, konfliktus van a nyugati és a keleti államok között, Görögországtól Ausztriáig sorra vezetik be a határellenőrzést, napról napra egymásnak passzoljuk menekültek ezreit.
– Legyen világos, én a menekültkérdéstől függetlenül is a mai Európai Unió hangadó kritikusa vagyok. De a javítanivaló döntéshozatali mechanizmus ellenére is szükség van a közösségre. Az Európai Parlament már 2014 decemberében hozott egy állásfoglalást arról, hogy felhívja az Európai Tanács tagjait, tehát a kormányfőket és az Európai Bizottságot: azonnal készítsenek átfogó stratégiát a probléma kezelésére. A gond az, hogy a miniszterelnökök mind azt hiszik, hogy a saját kis szemétdombjukon kukorékolnak, s innen jottányit sem hajlandók messzebb tekinteni. Ők teszik döntésképtelenné Európát.
– Csak igazam van: nincs közös európai megoldás.
– Van egy, a bizottság által asztalra tett és az EP által is elfogadott cselekvési terv. A nemzetállamokon a sor, hogy elfogadják és végrehajtsák, mert mindannyiunknak, Magyarországnak is ez az érdeke. Orbán szerint maga az uniós intézményrendszer működésképtelen, én viszont állítom: pont Orbán Viktor és a hasonszőrű politikusok cincálják szét Európát és gátolják a közös döntéseket. Ha Európa szétesik, nemcsak félmillió magyar gazdasági menekült élete lehetetlenül el, de eljöhet egy újabb világégés ideje is. Igaza van a francia és a német vezetőknek, amikor azt mondják: egységesebb, mélyebben integrálódott Európa kell.
– A menekültkérdésben viszont a német álláspont is igen változó. Félreérthető nyilatkozatok szólnak arról, hogy bármennyi szírt be tudnak fogadni, aztán kiderül, hogy mégsem. Orbán Viktor viszont következetesen kvóta- és befogadásellenes.
– Orbánék először kommunikációs kampányt indítottak, aztán cinikusan és életveszélyes módon asszisztáltak a pályaudvarokon és a Röszkén zajló eseményekhez. Csak azért, hogy alátámasszák uszító propagandájukat. Nem látunk némi hasonlóságot a Szabadság téri tévészékházostrom, az akkori fideszes retorika és háttérszervezés, illetve a mostani folyamatok, valamint a horgosi összecsapás között?
– Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a Fidesz szervezte volna az ostromot.
– Szaga van mindkét ügynek.
– Most ön is ugyanúgy politikai haszonszerzés végett sugall valamit, ahogy ők teszik.
– Már bocsánat, de a kormány – miközben tisztában volt az érkező kihívás mértékével – érdemi felkészülés helyett gyűlöletkeltő plakátokra költötte az adófizetői és az uniós pénzeket. Orbán csak a saját forgatókönyvéhez ragaszkodott: pontosan tudta, hogyan kell a magyar társadalmat fél év alatt az egyik leginkább idegengyűlölő országgá átmosni. Rövid távon persze ezzel politikai győzelmet aratott. Csak eközben idehaza és külföldön is visszafordíthatatlan károkat okozott. A határokon kívül sosem volt ilyen rossz a megítélésünk. Ha az internetes keresőbe beütöm a „shame” és a „Hungary” szavakat, akkor majd hárommillió találatot kapok. Elképesztően veszélyes a gyűlöletpolitikájuk.
– Úgy látszik, mintha az unió csak kvótákról vitatkozna, miközben alapvető kérdésekre nincs válasza, holott a társadalmat ezek feszítik, persze sokszor kocsmai szinten. Például: van-e határa a szolidaritásnak, a befogadásnak?
– A befogadásnak van határa, a szolidaritásnak nincs. Az Európai Parlament komoly szolidaritást mutatva úgy döntött, hogy jelentős pénzt csoportosítsunk át a közel-keleti térségbe, a menekülttáborokba, a segélyprogramokra, az iskoláztatásra.
– Ideje volt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának eddig a 2015-re szánt pénznek csak a felét sikerült összekalapoznia az európai kormányoktól, ezért romlottak a tábori körülmények. De térjünk vissza az alapkérdésre: hol van a befogadás határa?
– Minden országban máshol. Ha Németország azt mondaná, szüksége van évente több százezernyi új munkaerőre, akkor ezen ne hápogjunk, hanem vegyük tudomásul: más fejlettségi szinten, más társadalmi körülmények között élnek.
– De kényes kérdéseket is végig kell gondolni: 508 milliónyi európaihoz képest az elmúlt fél évben érkező félmillió menekült nem sok, de egy generáció alatt náluk több gyermek születik, ami kulturális és vallási konfliktusokhoz vezethet. Ha sikertelen az integráció, a befogadó államok ellen fordulhatnak, ahogyan az a franciáknál történt.
– Mindenki ismeri ezeket a felvetéseket, ezért is ostorozzák annyira a kormányfőket: végre álljanak fel a tanácsülés után úgy, hogy van közös javaslatuk. Orbán hiába tesz úgy, mintha egyedül ő látna tisztán, hiszen az unió azt is kezdeményezte, hogy jelentős forrásokból, Törökországgal, Líbiával együttműködve jöjjenek létre nagy befogadóképességű menekültvárosok. Olyanok, amelyekben szíreknek, afgánoknak segítünk az új élet megteremtésében, amelyekben van oktatás, fejlődik az ipar, találnak munkát. Ha pedig emellett Németországnak kellenek mondjuk műszaki képzettségű emberek, miért ne fogadhatná őket?
– Brüsszel vizsgálja a szeptember 15-én életbe lépett magyar törvénymódosításokat. Mire számíthatunk?
– Nehéz helyzetben vagyok, mert az Európai Parlamentben már a legjelentősebb tényezők követelik hazánk megbüntetését. Ilyenkor mit kell tennie egy magyar képviselőnek? Eddig mindig elmondtam: ne az országot, a kormányt büntessék. Csakhogy a szankció pénzbüntetés lehet.
– Ezt már sokszor meglebegtették, aztán a kormány farigcsált valamit a paragrafusokon.
– Mert ilyenkor, a mendemondák szerint, Merkel és néhányan felhívják Orbánt, és azt mondják: „Viktor, eddig és ne tovább!” De most megvan mindenkinek a maga problémája, nem a miniszterelnökünk ötletrohamait figyelik. A múlt heti képsorokkal és az elfogadott intézkedéscsomaggal – ami sem a nemzetközi szabályoknak, sem saját Alaptörvényünknek nem felel meg – viszont túlmentünk a határon.
– Majd a felét visszavonják.
– Ezeket a képsorokat nem lehet. Sem a kormányzati retorikát, amelyben már nemcsak a magyar társadalmat, de a komplett Európát néztük hülyének, miközben azt gondoljuk, mi védjük meg az uniót.
– Ha ilyen rossz a kormány és Orbán híre, miért nem jön ki a helyzetből jobban az MSZP? Politikai hasznot csak a DK és talán a Jobbik szerzett.
– Szerintem egyikük sem. Mindenki más utat választott: mi a csendesebb, de szorgos munkát. A parlamentben folyamatosak a szakmai javaslataink, szervezeteink és vezetőink pedig támogatják a civil önkéntesek munkáját. Azokét, akik megmutatták a világnak, hogy a magyarságnak van másik arca is. Én az Európai Parlamentben is mindig róluk beszélek. Büszke vagyok a tetteikre. A DK a „politikai show” gyártásában kétségtelenül eredményesebb volt, mi ebbe a versenybe most nem szálltunk be. Több forog kockán, más ízléssel álltunk a problémához. Én Szegeden tapasztaltam meg – ahol hónapok óta csendes együttműködésben dolgoznak a civilek és a városi politika az állam helyett –, hogy erősödött a bizalom köztünk. Ez fontos eredmény. Miközben Botka László és én sem fotóztattuk magunkat egyszer sem a menekültekkel és az önkéntesekkel a vasútállomáson. Nem kell minden szendvicskenéshez kamera.
– Van olyan értelmezés is, miszerint az MSZP tudja, hogy választóinak kétharmada egyetért az orbáni menekültellenes politikával, és önök ezt mérlegelik.
– Ez nem igaz. Napi több száz gyalázkodó kommentet, névtelen levelet kapok, mint „migránspárti hazaáruló”. Mégis beleálltunk az ügybe. Egy valódi államférfi akkor is az elvei és erkölcsi vállalásai szerint cselekszik, ha adott pillanatban kisebbségben van.
Megjelent a 168Óra című hetilap 2015. 09. 24-i számában; a szerző: Krug Emília