Közzétéve: 2024.07.28.
Számomra is megdöbbentő volt, amikor utána számoltam, hogy szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt hangzott el Orbán Viktor fideszes miniszterelnök azon tusványosi beszéde, amelyben meghirdette az „illiberális” államberendezkedést és amely után megfogadtam, hogy minden héten vasárnapi levélben elemzem és mutatok rá a rezsim hibáira – addig, ameddig ez szükséges. Nem csapom be sem Önöket, sem saját magam: az, hogy tíz év után is még mindig minden héten szükség és lehetőség van az orbáni rezsim tévedéseiről, illetve bűneiről nyílt levelet írni, annak is bizonyítéka, hogy a rendszer úgy ahogy, de működik és köszöni szépen, el van. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy jól van ez így, de ahhoz, hogy korrekt helyzetképet és kommentárt tudjak fűzni Orbán most szombati tusványosi szerepléséhez, a tíz éves jubileum kapcsán le kell tudni szögezni: a NER ellenzékének egyelőre nem sikerült megfelelő és erős alternatívát állítania az orbáni félvalóság kínálta megoldásokkal szemben. Pedig szükség volna rá. Nem kicsit, nagyon. Mondom ezt korábbi aktív ellenzéki politikusként és immár a pártpolitikából átmenetileg kilépő közéleti elemzőként, amolyan politikai szemtanúként; utóbbi helyzetemből adódóan kényszerektől mentes objektivitással.
Orbán az éves, nagy világmegfejtésén és stratégiai iránymutató beszédében most is ugyanazt a szerepkört hozta Tusványoson, mint korábban. Egyfelől megmutatta, hogy ő az a politológia tanár, aki egyedüliként ki tudja rakni a geopolitika Rubik-kockáját, de ő az a modernkori Mózes is, aki hosszú ideje vezeti a népét az ígéret földje felé minden veszedelmen keresztül. Egyetlen hiba a mátrixban (ha már Orbán is ezt a mozifilmet hozta példaként), hogy az áhított Kánaán valahogy mindig csak a következő kanyar után következik. Mindig van még egy világválság, egy ránk rontó szörny, egy sorsdöntő választás, amin még túl kell esni, „ez a harc lesz a végső”, de tényleg. A Fidesz miniszterelnökének beszédében ezúttal is számos kifogásolható állítás, ténybeli csúsztatás, valamint nettó hazugság hangzott el, amelyek között ezúttal is voltak – sokak által kimondani, felvállalni nem mert, éppen ezért vitaképes – igazságok, amelyek mellett viszont nem érdemes elmenni. Orbán világmegfejtéseiben épp az a legfrusztrálóbb, hogy rendszerint fontos megállapításokat tesz, helyenként jogos és igaz érvekkel, hogy aztán azokból erősen vitatható következtetéseket vonjon le, ráadásul személyes és kormányzati tettei közben ezt az egész halmazt általában teljességgel hiteltelenítik. Így pedig viszonylag nehéz komolyan venni, most mégis igyekszem, mert valóban megéri.
Orbán egyik megfejtése például az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban leegyszerűsítve az volt, hogy győztes ebben a konfliktusban nem lesz, mindkét félnek megvan a maga igazsága, az Unió és a világ pedig előbb-utóbb úgyis megegyezni kényszerül majd az európai önteltség miatt alulbecsült Oroszországgal. A véres orosz-ukrán háború ügye jóval túlmutat ennek a vasárnapi levélnek amúgy is szétfeszített korlátain, pedig épp az a legnagyobb probléma a magyar közéletben (is), hogy nincs érdemi és józan (!) kibeszélés, vita ebben a kérdésben. Hosszú néma perceket töltöttem nemrég az ukrajnai Lviv városának temetőjében, ahova napi szinten több tucat új halottat hoznak a frontról, ráadásul egyre fiatalabbakat. Nehéz lesz engem meggyőzni arról, hogy egy keresztény ember álláspontja lehet más, mint a meggyalázott mellé állni és segíteni rajta. Orbánnak (másokkal egyetemben, hiszen ez nem az ő egyszemélyi gondolata) abban vélhetően igaza van, illetve lesz, hogy ez a háború nem érhet véget egyik vagy másik fél totális győzelmével; az erőtartalékok és a hullámzó támogatás ismeretében vélhetően valamilyen frontvonal befagyasztásával, ütközőzóna felállításával és jó esetben nemzetközi felügyelettel zárulhat majd a konfliktus. Híve vagyok a pragmatikus politikának, de Orbán keresztényi és „békepárti” szavai egy pillanat alatt elinflálódnak, amikor egy véres erőszak szemtanújaként azzal egyszerűsíti le a helyzetet, hogy „mindkét félnek megvan a maga álláspontja”. Az pedig teljességgel hiteltelenít minden „békemissziós” jószándékot, hogy a magyar közéletben a Fidesz egymásra uszítja a polgárokat, háborúpárti gyilkosoknak kiállítva azokat, akik akár csak egy vesszőnyit is eltérnek a kormányzati propaganda szövegeitől. Tusványosra odafigyel a nyilvánosság, nemcsak a Kárpát-medencében, azon túl is. Helye és ideje lett volna a pragmatikus kinyilatkoztatás mellett egyenes és szimbolikus mondatoknak ugyanúgy, még akkor is, ha tartalmi realitásuk kevés – például az orosz csapatok kivonulásának követelése, ami ráadásul nem is áll olyan messze Orbán karakterétől. Egykori karakterétől.
Figyelemreméltó volt a beszéd azon része is, amelyben a „magyar nagystratégia” legfontosabb ismérveként a konnektivitást jelölte meg, ami szerinte azt jelenti, hogy hazánk nem tagozódik be sehova, kelet és nyugat felé is ugyanolyan kapcsolatokkal akar rendelkezni, ráadásul szerinte a világrend keleti irányba billen, Európa pedig jószerivel egy mutogatni való, de saját múltjába süppedő skanzen maradhat csupán. Ebben is van igazság, de nem úgy és nem az. Magam is régóta hangoztatom – és ha úgy tetszik, ebben ugyanazt mondjuk -, hogy világ akkor lesz stabil(abb), ha háromlábú székhez hasonlít, nem pedig kétpólusú, inoga rendszerhez. Határozott álláspontom, hogy az Egyesült Államok, illetve a Nyugat, valamint Kína és a Kelet között az Európai Uniónak kell lennie a szék harmadik lábának – ez nyújthat kizárólag kiszámítható stabilitást. Orbán viszont nem erről beszél, ő kétkulacsos kalandorpolitikáról, amely zsivány számításból mindig odafordul, ahonnan többet remél. Ez hagyján, hogy elvtelen, de olyan hazárdjáték, amely a magyar nemzet hosszútávú sorsát teszi fel egy rulettasztalra, aztán lehet kézkulcsolva várni, hogy kijön-e a fekete harminchármas. Orbánnak és agytrösztjeinek igaza van abban, hogy Kína meghatározó és megkerülhetetlen geopolitikai szereplő lesz a következő évtizedekben (is), ezért nagyon helyes és előrelátó volt Medgyessy Péter kormányának keleti nyitása, valamint annak későbbi bővítése. Nem lehet azonban ezt sem elvtelenül, a kasszacsörgés hangjától megrészegülve folytatni. Kína jóval tudatosabb építkező, mint azt gondolják róla és alapvetően a win-win megállapodásokra törekszik, de teljesen jogos szuverén érdekei mentén adott esetben be is hajtja, ami jár neki. Ha Orbán szerint nagyszerű és előremutató az „America First” politikai elve, akkor ne lepődjünk meg, ha keletről meg úgy gondolják majd, hogy „China First”. Ezért van szükség erős és kooperatív Európai Unióra, amely önálló pólust képez, a háromlábú szék egyik stabil tartórészét. Van igazság abban is, hogy az európai közösség geopolitikai értelemben gyenge, illetve gyengülő képet mutat, úgy temetni viszont, ahogy Tusványoson elhangzott, csak a putyini proganda szokta. Orbán arról egy szót nem ejtett, hogy gyakorlati módon miként tudna az Európai Unió egységesebb és hatékonyabb lenni (különösen, ha már összepakolták az EP harmadik legnagyobb számú frakcióját), mert ez lenne Magyarország valódi érdeke. Most is elsősorban a „nemzetállamok”, illetve azok kereteinek fontosságáról beszélt csupán. Milyen kár, hogy ezeket a víziókat is erősen hitelteleníti, hogy például a 2009-es fideszes EP-program még meglepő módon így fogalmaz: „Európa polgárainak jólétét és biztonságát a nemzetállami keretek ma már nem garantálják kielégítően. Ezért van szükség az uniós intézmények hatáskörének megerősítésére, de szigorúan csak azokon a területeken, ahol a közös cselekvés hatékonyabb, mint a nemzeti vagy nemzeti szint alatti fellépés.” Helyes meglátás, amivel a mostani tusványosi vízió teljességgel szembe megy. A Fidesz miniszterelnökének egyik legnagyobb tévedése – amit nem is értek, hogy miért nem ismer fel -, hogy szuverenista, protekcionista, értékrendi szövetség nélküli kereteket akkor érdemes magunk köré húzni, ha arra gazdasági, katonai, vagy épp földrajzi adottságok miatt képesek vagyunk. Ha mi elvárjuk, hogy minden barátunk és elvi szövetségesünk tudomásul vegye, hogy bármin és bárkin átrongyolunk, ha a szuverén nemzeti érdekünk úgy kívánja (és a jelenlegi hatalom úgy akarja), akkor ne csodálkozzunk, ha egy nálunk jóval erősebb másik szuverén állam vagy hatalmi szövetség gondolkodás nélkül átrongyol majd rajtunk, ha az ő szuverén érdekei azt kívánják majd. Ezért kell kötni a szövetségeket, nem pedig belekötni. Állítom, hogy Orbán a Trump-i kapcsolatot is benézi, ha azt gondolja, hogy amerikai barátja nem fogja rezzenéstelenül cserbenhagyni, ha pillanatnyi érdeke azt szolgálja majd. Az „America First” elég világos és egyértelmű üzenet, és nincs mellette egy lábjegyzet, hogy „and Hungary also, of course…”
Végezetül egyetlen gondolatsor, mert hosszan lehetne még elemezni az elhangzott panelek mindegyikét. A Fidesz kormányfője sok mindenről nem beszélt, például a legutóbbi, kormánypárti szempontból az utóbbi idők egyik legrosszabb választási eredményéről és egy új politikai erő megjelenéséről. Orbán inkább ismét apostoli vízionárusként mutatkozott, akit erős „államférfiként” mutattak be a színpadon (az államférfiak tulajdonsága speciel éppen az, hogy nem szokás őket így bemutatni, azt majd a történelemkönyvek megírják, ha méltó rá az illető), akinek kizárólag a magyar nemzet, a magyar haza sorsa az elsődleges. Nagyon nehéz ezt a külföldi tőkealapokba pakolt közpénzmilliárdok, a focipályaméretű jachtok és a kert végébe épült focipályák, valamint a kórházakban elmaradó műtétek, tanárhiányos iskolák, valós kilátástalanságban rekedt családok árnyékában elhinni. Utóbbiakról most sem esett szó Tusványoson. Talán majd az újabb „világrendszerváltás” után most már tényleg sorra kerülnek ők is.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázhatvankilencedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2024.07.28.