Közzétéve: 2024.08.11.
Micsoda két hét volt, mennyi csodálatos emberi teljesítmény, mennyi megható pillanat, mennyi öröm – fantasztikus volt az idei, párizsi olimpia, amely épp a mai napon ér hivatalosan is véget. A botrányokat majd kibeszélik, az eredményeket pedig majd kiértékelik az arra hivatottak; én csak annyit tennék hozzá ebben a szubjektív írásban: nincs helye semmilyen fanyalgásnak, a magyaros érem-fétisnek. Helyezéstől függetlenül minden tiszteletet megérdemelnek azok a versenyzőink, akik egyáltalán kvalifikálták magukat a világ legfontosabb sporteseményére. Tessék utánuk csinálni és jobbnak lenni, ha nem tetszik valakinek; na ugye. Köszönjük minden résztvevő magyar sportolónak, hogy képviselték a hazánkat és köszönjük, hogy ilyen tisztességgel, küzdéssel és fair-játékkal tették. Kalapemelés!
Turisztikai szakemberként, illetve „politikai szemtanúként” dolgom, hogy másik – nem sportszakmai – fókuszpontból is érdemben vizsgálni tudjam az eseményeket. Logikus kijelentés lenne például turizmus-ipari szempontból, hogy az olimpia megrendezése mindig nagy bevételt és új vendégek tömegét jelenti a szervező országnak, illetve régiónak, de ez messze nem ilyen egyszerű. A szakmai elemzések szerint nagyjából 11,5 millió turista tartózkodik jelenleg a francia fővárosban és környékén, ami döbbenetes szám és nyilvánvaló kiugró bevételt is jelent, a képlet mégis bonyolultabb ennél. Kétségtelen, hogy az olimpiai játékok kezdete óta húsz százalékkal több turista érkezett a francia fővárosba, az extrém időszak azonban sokakat éppen, hogy elriasztott, az „átlagturisták” által látogatott intézmények, múzeumok, kávézók épp, hogy jelentős kiesésről adnak számot. Kétségtelenül sok a „sportturista”, akik extrém magas áron vettek jegyeket a versenyekre és extrém magas áron vesznek ki szobát a hotelekben, de épp a túl magas árak és a szorongást keltő kommunikáció (beszéljünk nyíltan, sokan a kiemelt tömegrendezvények miatti terrorfenyegetettség okán maradnak épp távol Párizstól) a szokásos hárommillió nyári turista jelentős részét elriasztotta. Nem is gondolná az ember, de a sportturizmus valójában csak kisebb volumenű eseményeknél tud érdemi lendületet adni a vendéglátásnak és egyéb, kisebb kiszolgáló egységeknek, az olimpiához hasonló gigarendezvények éppen, hogy elnyomják, elszívják a levegőt előlük. Még nekem, turisztikai szakembernek is megdöbbentő volt, hogy az AirFrance-KLM járatfoglalásai meredeken zuhantak a párizsi vonalon és a harmadik negyedévben közel 160 millió eurós kieséssel számolnak a cégnél – ennyire alacsony volt a kereslet a párizsi repülőjáratok iránt. Vagyis, sok esetben éppen, hogy fordított hatása van az olimpiának, minthogy gondolnánk. Nem, nem az olimpia ellen beszélek, csak tényeket rögzítek. Azt például a hamburgi egyetem egyik kutatása állapította meg, hogy az olimpiáknak a helyi turizmusra meglepő módon nincs számottevő hatása, sőt, legtöbb esetben egyenesen csökkenő turizmust lehet mérni az adott régiókban. Ezen kutatás szerint a korábbi szöuli olimpia például azon kevesek közé tartozik, amely turisztikai szempontból sikeresnek volt mondható: a következő három évben ugyanis egymillió plusz turistát mértek, ami kétségtelenül növekedés, még ha nem is kiugró. Barcelona volt hasonló, amely hosszú távon érdemi turizmus-növekedést tapasztalt (manapság mondjuk épp a tömegturizmus negatív hatásai miatt tüntetnek a helyiek), de például Peking vagy London esetében egyenesen csökkenést regisztrált a látogatók számában, a brit főváros esetében már az olimpia évében is. Ennek oka pedig egyszerű: a világméretű esemény, az ezzel járó felhajtás és felugró árak az átlagturistákat egyszerűen elriasztják. Természetesen nem állítom, hogy az olimpiának nincs jelentős marketing és reklámértéke a turizmusban – dehogynem -, de egy rendező országnak minden részletet és hatást figyelembe kell vennie, ha ilyen méretű szervezésre adja a fejét.
Az olimpiai játékok megrendezése valójában a televíziózás elterjedésével vált elképesztő költségessé, mivel egyre nagyobb és egyre népszerűbb esemény lett, ami több embert, több beruházást, több infrastrukturális fejlesztést igényelt. A mostani párizsi olimpia már a spórolás és „okos-szervezés” jegyében telt, így elvben az egyik legolcsóbb nyári játékok lesznek a sorban; de persze várjuk meg a végelszámolást, mert a megvalósítási tanulmányban még 6,2 milliárd euró szerepelt költségvetésként, ma pedig már arról beszélnek a franciák (és például az S&P Ratings is), hogy 10 milliárd euró alatt biztos nem fog megállni a vége. Persze, még ez sem mondható nagy különbségnek, az olimpiák egyik ismérve ugyanis, hogy rendre az eredeti költségvetésükön túli összegeket költenek a szervezésre. Ebben a rekorder az orosz téli olimpia volt – nyilván a jelentős korrupciós felár miatt, de ez csak sajtótalálgatás -, amely 10 milliárd dollárról indult és ötször annyiban állt meg a végén. A londoni nyári olimpia sem került kevesebbe: eredetileg ötmilliárd dollárt szántak rá, végül tizennyolcat fizettek ki. A legnagyobb gazdasági vesztes kétségtelenül a covid-időszakkal terhelt tokiói játékok voltak, egyes becslések szerint közel 35 milliárd dollár veszteséggel zárták a rendezést. Csak, hogy mindenki értse: ez kicsit kevesebb, de majdnem annyi, mint a teljes magyar államadósság. Persze költségelszállásban mi sem vagyunk rosszak, elég csak az egyik legutóbbi kiemelt projektre gondolni: a 2017-es budapesti „vizes vébé” költségvetése eredetileg 14 milliárd forint volt a kapcsolódó kormányhatározatban, ami végül 130 milliárdba került; a Duna-parti uszodát (Duna Aréna) például először 8 milliárddal számolták, végül máig teljesen fel nem tárt okokból 50 milliárd forint körül állt meg.
És akkor elérkeztünk a nagy magyar kérdéshez is: kell-e Magyarországnak olimpia vagy sem. Rövidre zárom a személyes válaszomat: igen! Nagyon szeretném még megélni, hogy Budapest nyári játékokat rendez és magyarként a helyszínen drukkolhatok a gyermekeimmel a magyar sportolóknak. Hát, ki ne akarná ezt?! A szakemberek szerint erre legkorábban 2036-ban, vagy 2040-ben kerülhet szerencsés esetben sor, de inkább utóbbi időpont tűnik elsőként reálisnak, mivel ’36-ban valószínűleg Ázsia nyeri majd a szervezést, csak utána jöhet megint Európa. Akkor mondjuk már az unokáimat is vinni fogom a gyermekeimmel, annyi baj legyen. Fontos azonban, hogy valamit tisztázzunk ezzel kapcsolatban, mert -mint oly sok mindenen ebben az országban – valami rosszízű magyar átok ül ezen az egészen. A jelenlegi kormányzat és szellemi hátországa „álomgyilkosnak” nevezi és felesleges durvasággal támadja a szebb napokat látott Momentum Mozgalmat, amiért népszavazási kezdeményezést indított az épp idei, végül Párizsban megrendezett olimpia budapesti pályázatával kapcsolatban. Ne felejtsük el, hogy népszavazás végül nem lett, mert a kormányzat nem állt bele egy érdemi vitába a kérdésről; az akkor színre lépő új politikai mozgalom által összegyűjtött 266ezer (az nem kevés) aláírás benyújtása után önként léptek vissza a pályázattól. Érdekes, de épp az Orbán Viktor miniszterelnök és Borkai Zsolt MOB-elnök által jegyzett visszalépés hivatalos indoklása rejti a lényeget: „nincs egység” a pályázat mögött. Anélkül tényleg nem lehet belevágni ebbe a projektbe, a jelenlegi hatalom pedig eddig vajmi kevéssé törekedett arra, hogy igazi nemzeti egység legyen tulajdonképpen bármi mögött, amit eltervezett. Sajátos, hogy a kormányzati nyilvánosság egy-egy hétvégi rakpartlezárás és forgalmi dugót okozó felújítás miatt máris pokolra küldené az ellenzéki főpolgármestert; kíváncsi leszek, hogy egy olimpiához kapcsolódó forgalom-logisztikai őskáoszt akkor hogyan visznek majd át a felhergelt nyilvánosságukon. Azt akarom csak mondani, hogy mindenkinek saját felelőssége van egy budapesti olimpiai pályázat sikerében és ha ebben sem tudunk valós nemzeti egységet teremteni, akkor soha nem jutunk el a célig. Nem lehet hazaárulónak kikiáltani azt, aki meg meri kérdezni: és ez mégis mennyibe fog kerülni? Ha közös ügyünk, kell, hogy legyen rá megnyugtató és egyenes, számonkérhető válasz. Nem lehet nemzetárulónak nevezni azt, aki aggódik amiatt, hogy egy ilyen költségvetésű esemény körül korrupt oligarchák jelenhetnek meg, akik lefölözve megkárosítják a közös nemzeti ügyet. Ha közös ügyünk, erre kell transzparens és világos garancia. Nem lehet „álomgyilkosnak” nevezni azt, aki azt javasolja: előbb legyen légkondicionáló és elég aneszteziológus a kórházakban, utána vállaljunk ekkora világeseményt. Ha közös ügyünk, akkor meg kell tudni érteni a kritikus véleményeket is és megnyugtató válaszokat kell rá adnunk. De, fontos: nem lehet a jelenlegi hatalom ellenzékeként mindent zsigerből támadni sem, amit a kormányzat a sportpolitikában folytat. Ha fekete-fehér választásra egyszerűsítünk minden kérdést, soha nem lesz nemzeti egység semmiben. Szerintem nagyszerű siker volt például a budapesti atlétikai világbajnokság és annak világszínvonalú megszervezése. Hogy meg kell kérdezni, el kell számoltatni, hogy miért így, miért erőből és miért ennyiből csinálták? Igen. De, ami a nemzet szempontjából hasznos és előremutató eredmény, azt is el kell ismerni. Csak így lehetnek közös, valódi nemzeti ügyeink. Bízom benne, tényleg megélem még azt, hogy Magyarország olimpiát rendez. Már csak azért is, mert akkor mi, magyarok végre megtanultunk valamit abból, hogy minden vitánk és esetleges ellenszenvünk ellenére is vannak közös dolgaink.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázhetvenegyedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2024.08.11.