Közzétéve: 2024.09.08.
Emlékeznek még a Belügyminisztérium híressé vált sms-üzenetére, amelyben arra szólították fel a havazás miatt megbénult országban az autósokat, hogy ha elakadnak és kifogy az üzemanyaguk, akkor üljenek át valaki más autójába?! Na, most valami hasonlóan tartalmas utasítást kaptak az iskolák a mobiltelefonok tiltásával kapcsolatban is, csak épp olyan szűknek látszó, de annál bonyolultabb mozgástérrel, mintha János esztergomi érsek küldte volna ki erről a rendeletet, aki 1213 őszén a Getrudis királyné megölésére készülőknek egy olyan, kétértelmű üzenetet küldött, amelynek kétféle, egymással ellentétes jelentése is lehetett; függően attól, hogy hova teszik a vesszőket a szövegben. Átalakítva a legendás mondatot a magyar iskolák most azt az utasítást kapták a kormánytól, hogy „az iskolában a telefonokat elvenni nem kell félnetek jó lesz”. Az okos eszközök erőszakos tiltása szerintem teljesen elhibázott lépés a magyar kormánytól és tökéletesen példázza a jelenlegi vezetés durva és tudatosan – de annál feleslegesebb és indokolatlanul – provokatív módszereit.
Kezdjük az elején: hat gyermek édesapjaként, az okos eszközök tudatos és felelős (kollégáim szerint olykor néha talán már túlzó) használójaként személy szerint kifejezetten dühít, ahogyan ezt a kérdést a kormány kezelte. Szubjektív álláspontom, hogy a mobiltelefonok használatát nem lehet betiltani az iskolákban, mivel az a mindennapjaink része. Csak egyetlen példa: van olyan közeli ismerősöm, akinek a gyermeke egy átlagos budapesti szakgimnázium elsős osztályában napi szinten használja a mobiltelefont például történelem órán, mert a tanár egy mobilapplikációs történelem kvízprogrammal játszik velük órán; ezzel is tanítva őket, egyébként nagyon sikeresen. (És hiába engedi a hatályos rendelet „oktatási céllal” használni a kütyüket órán, mivel reggel le kellett adni és el kellett zárni őket, a szünet pedig rövid az átmeneti visszaadás adminisztrációjára, így ez mostantól elmarad) Az lenne végre előrelépés, ha nemcsak a mi, de az oktatás mindennapjainak is minél inkább része lenne a digitális eszközök használata és akkor az olyan válságok idején, mint amit a covid jelentett például, nem lennének az online oktatástól teljes elzárt tömegek Magyarországon. De, vállalom, hogy ez szubjektív és részben elfogult álláspont, a pedagógus szakma pedig ennél tud megengedőbb is lenni, sőt, a nemzetközi példák is azt mutatják, hogy bizonyos korlátozásokra szükség van, illetve lehet. Azt viszont az Európai Bizottság ezzel kapcsolatos progresszív iránymutatásai és az UNESCO kapcsolódó – a tiltást támogató – irányelveinek ismerete mellett is tartom: nem mindegy, hogy milyen tiltást vezetünk be és abban milyen mozgásteret biztosítunk a pedagógusoknak és az iskolák vezetésének. Mert ne tévedjünk, az megint egyedülállóan magyar gyakorlat, hogy kiadunk egy tiltási rendeletet, annak részletszabályait azonban nem tisztázzuk, minden felelősséget ugyanakkor az iskolákra hárítunk, akik meg nem akarják betartani, azokat simán megfenyítjük. A Madách Gimnázium igazgatóját például még azelőtt rúgták ki az előírás be nem tartásáért, hogy az egyáltalán hatályba lépett volna – ha munkaügyi per lesz belőle, borítékolható az eredmény. És valójában ez a legnagyobb baj az egésszel megint, hogy a kétharmados hatalomgyakorlás sokat látott vadhajtásaként erőből, az esetleges tévedést vagy hibákat be nem látva, azt nem korrigálva, bármilyen kompromisszumra, illetve párbeszédre képtelen kivagyisággal hajtatnak végre megint valamit, aminek akár értelme is lehetne, ha vennék a fáradtságot és konzultálnának róla, ha nem alattvalóként, hanem polgárként kezelnék az oktatásban dolgozókat és tanulókat egyaránt.
Az iskolai mobilhasználat korlátozása nem ördögtől való. Számtalan példa van rá az Európai Unióban és azon kívül is. Cipruson például a diákoknál lehet a telefon, de az iskolában mindig kikapcsolt állapotban kell a táskájukban lenni. Belgium déli régiójában – így például Brüsszelben is – egy zárható szekrényben kell hagyniuk a készülékeket, de csak az általános iskolásoknak, illetve a középiskola első három évfolyamában tanulóknak. Kínában – csak, hogy messzebbre is menjünk – szintén korlátozás van érvényben, de ha a szülő írásos engedélyt ad rá, hogy a gyermeknél lehet készülék, akkor felmentést kap. Ausztráliában is tilos a telefonhasználat, de a végrehajtás minden államban más, mert az oktatási intézményekre bízták, hogy kidolgozzák a részleteket. Franciaországban már 2018 óta érvényben van hasonló rendelkezés, de ott eddig „csak” a tantermekben volt tilos a tanulással össze nem függő eszközhasználat; épp most tesztelik kétszáz középiskolában a tizenöt évnél fiatalabbaknál, hogy milyen hatása van, ha már az iskola bejáratánál le kell adniuk a készülékeket. Értik? Tesztelik, hogy milyen hatással van, mert nem akarnak felelőtlen és hülye döntéseket hozni. Magyarországon, ahol a kormány bármiről kész nemzeti konzultációt kiírni, ahol népszavazást (!) tartottak az óvodások nemváltoztató műtétjeiről, képesek úgy egy erőszakos – és egyébként kidolgozatlansága miatt értelmes módon végrehajthatatlan – rendeletet hozni, hogy meg sem kérdezték róla azokat, akiknek az életébe (diákok) és munkájába (pedagógusok) ezzel durván beavatkoznak. Mint mondtam, hatgyermekes apaként és – ezt a szöveget is egyébként épp a kezemben lévő kütyün író – digitális felnőttként határozott álláspontom van a tiltásról, de még így is kompromisszumkész(ebb) lennék, ha egyébként azt érezném, hogy a rendelet mögött koncepció, okos és jó cél felé tartó oktatási stratégia, a diákok mentális állapotát és tanulási képességeit megerősíteni akaró őszinte szándék húzódik, tisztességes és korrekt nyitottsággal a párbeszédre. De nem. Ez megint a kétharmados tempó, amely csak akkor látja be a hibáit, ha a netadó eltörlését akaró fiatalok monitorokat vágnak a pártirodák ablakához.
Családapaként és politikai szemtanúként azt állítom, hogy a kormányzat ezzel a hozzáállással a végsőkig roncsolja a társadalom még meglévő, vékony szöveteit. Ha gumicsontot akartak dobni a Tisza Párt ügyes politikusi akciói miatt a nyári szabadságról kormányváltó hangulatban visszatérő választók elé, akkor nem sikerült. Túltolták, túlerőszakoskodták. Társadalmi vitát nyitni a kérdésben, bőven elég lett volna. Ez az erőszakos leuralás, ez a pökhendi leszámolósdi, amihez persze látványosan – és egyébként rendkívül kártékonyan – azonnal csatlakozott a kormánypárti megmondó-ember kórus, csak a társadalmi feszültséget szítja feleslegesen, de a rendelkezés mögötti valós probléma esetleges érdemi megoldását ebben a jelenlegi formájában minimálisan sem jelenti. Nemrég került a kezembe egy írás a kormánypárti oldal egyik emblematikus figurájától, aki két éve arról írt cikket, hogy ideje a tanároknak is szembenéznie a saját hibáikkal. Ebben az írásban többek között így fogalmaz: “Ha rendet akarsz tartani magad körül és a szabályokat be akarod tartatni, az ütközésekkel jár (…) Személyes példát is tudnék hozni: az iskola házirendjében a tantestület által elfogadott szabályként szerepelt, hogy a telefont csak a nagyszünetben használhatják a gyerekek. Mégis voltak olyan tagjai a csapatnak, akik a saját maguk nyugalma érdekében engedték, hogy az órán előkerüljenek az okoseszközök. Magyarázatként pedig csak annyit mondott, hogy így legalább nyugalom és csend van az órán (…) Több tucat oldalt tudnék tele írni azokból az esetekből, amikor bort ivott a tantestület és vizet prédikált.” A szerzőt Bese Gergely plébánosnak hívják, a cikket publikáló felületet pedig Pesti Srácoknak, amelynek szerkesztőségét egykor felszentelte.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázhetvenötödik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2024.09.08.