Közzétéve: 2024.11.24.
Nem az a baj, hogy betüremkedik a politikába a mesterséges intelligencia, hanem az a baj, hogy az emberi intelligencia kezd kiveszni belőle. „Memento mori”, vagyis „emlékezz rá, hogy halandó vagy” – ezt suttogta a római hadvezér fülébe folyamatosan egy erre a feladatra kinevezett személy a diadalmenetek alatt, hogy az istenítő ünneplés mámorában a nagyembert két lábbal a földön tartsa. Hogy arra emlékeztesse: bármennyire is ajnározzák, ő is csak egy halandó ember, nem pedig holmi tévedhetetlen isteni lény. Az ókori rómaiak tudatosan próbálták elkerülni, hogy a győzelem mámorában a vezetők elveszítsék a kapcsolatukat a valósággal, vagy túlzottan arrogánssá váljanak. Ez az a politikai alázat, amely nagyon kevés hatalmas erénye. Tudom, én magam is láttam közelről hasonlót. Bármennyire is leegyszerűsítő, de ha őszintén elemzünk, akkor be kell ismerni, hogy a balliberális kormányzás – ki nem hevert – vereségében is volt szerepe a valóságtól való eltávolodásnak. Nem volt, aki azt súgja a fülekbe: memento mori.
Most is láthatóan és hallhatóan ennek vagyunk a részesei. Politikai szemtanúként mondhatnám, hogy megbízhatóan jelzi egy rendszer végét, amikor a valóságtól elrugaszkodott, pökhendi megnyilatkozások napiszintű gyakorlattá válnak, de a kivagyi arrogancia a NER alapvető attitűdje a kezdetektől fogva és a negyedik kétharmados győzelem után elhamarkodott lenne a megszaporodó hibák kapcsán máris rendszer-összeomlást kiáltani. De, messze nem biztos, hogy ami elhamarkodottnak tűnik, az nem lesz végül valóság. Különösen úgy, hogy valóban egyre több szó és tett jelzi: a fiúk tényleg nem érzik odafent, hogy milyen itt idelent. Minden sikernek látszó geopolitikai manőver ellenére a Karmelita iránytévesztését mutatja, hogy Orbán a hírek szerint már szinte alig foglalkozik a hazai közélet – elsősorban a kormánypártokat érő – kihívásaival, ő már magasabb polcra helyezte saját magát, tekintetét pedig a világpolitika horizontjára. Döcögős is a szekér, mert amíg a Főnök a galaktikus csatákkal van elfoglalva, addig közben itthon jelentősen átalakult a belpolitikai mezőny, ha egy kicsit jobban szétnézne néha a kolostori erkélyről, akkor látná a mozgolódást a vár alatt. A gépezet pedig az ő figyelme és iránymutatása nélkül úgy látszik kevésbé fordulékony (vagy legalábbis kevésbé mer önálló lenni), ezért váltotta fel a higgadt arroganciát a dúvad arrogancia a kormányzati kommunikáció fősodrában. Persze, eddig is tűrt volt a személyeskedő durvulás bizonyos szinteken, de az alpáriságot eddig vadhajtásként tartották csak és ritkán tüntették ki lovagkereszttel. Most viszont nem csak, hogy megtűrt, hanem tulajdonképpen már elvárt diáklányok szoknyája alá fotózni, ellenzéki vezetők slicceiről híradós riportokat csinálni, kritikus influenszereket veréssel fenyegetni, kommunikációs igazgatói székből kocsmai szinten izmozni. A kormánypárti valósághajlítás a másfél évtizednyi, kontrollmentes hatalomgyakorlás terhe alatt odáig görbült, hogy Nagy Márton gazdasági miniszter nevetés vagy szégyen nélkül képes olyat mondani egy nyilvános fórumon, hogy „nem tudják az emberek, hogy milyen jó nekik itt Magyarországon, egyszerűen nem is érzik”. Hogy Lázár János fontosnak érezte k.anyázósan reagálni egy országgyűlési képviselő k.anyázós videójára – utóbbi kapcsán a véleményem, hogy lehet bármennyire is indokolt valaki dühe, ez a szint mindenkihez méltatlan. De odáig jutottunk, hogy egy tisztes karriert végig vitt kancelláriaminiszter nyilvánosan elmebetegnek nevezi az ellenzék éppen aktuális vezetőjét, ami különösen azután sajátos, hogy évtizedeken át egyébként szoros barátságban állt vele és még akkor sem hangoztatta ebbéli – a közérdeklődésre talán számot tartó – véleményét, amikor fontos kormányzati pozíciókra nevezte ki ugyanezt az illetőt az általa képviselt kormány. A kormánypárti nyilvánosság agytrösztjei arra a sajátos gubancra sem ébredtek még rá, hogy saját szavazótáboruknak is fel fog előbb-utóbb tűnni (én ugyanis nem nézem le őket annyira, mint a kormánypárti spindoktorok), hogy ugyanazokért az általuk felnagyított jellemhibákért kellene gyűlölniük Magyar Pétert, amelyekért viszont ájult rajongással imádják Donald Trumpot. „Arrogáns önimádó, kiszámíthatatlan, rosszul bánik az újságírókkal, rosszul bánik a nőkkel, lepattan róla minden támadás, felelőtlenül azt hiszi, azt csinálhat, amit akar” – ezek azok a jogos vagy alaptalan minősítések, amelyeket a kormánypárti nyilvánosság harsog a Tisza Párt elnökével kapcsolatban, de szinte ugyanezeket olvasni az illiberális buborékon túl az újraválasztott amerikai elnökkel kapcsolatban is. Nehéz olyan csodaországot elképzelni, ahol ez a kettő békésen megfér egymás mellett.
A Fidesz tizenöt évnyi uralkodásának egyik – sokáig praktikus és fontos – eredménye, hogy alacsonyra vitte le az ingerküszöböt. Lassú vízben megfőtt békákat csinált a választókból. Egy olyan csodaország lettünk, ahol már igazán senkit nem érdekel a miniszterelnök házvégébe épített stadion, a közpénz-jellegét elveszítő közvagyon, a tényleg pofátlan urizálás, a felsőbbrendű és érzéketlen arrogancia, a nemzetközi térben kárt okozó, teljesen felesleges, uszító plakát-kivagyiskodás. A NER-nek jó, hogy alacsonyabb az ingerküszöb, mert a tolvaj könnyebben közlekedik a félrenézők között. Azt felejtik azonban el: az ingerküszöb már csak olyan, hogy mindkét végén ugyanolyan alacsony. Amit elnéznek itt, azt elnézik másutt is. Ezért nem találják egyelőre a fogást Magyar Péteren sem, mert a ludasmatyiság ígérete értékesebb a tömegeknek, mint az ellene vitt botrányhadviselés. Az elmúlt tizenöt évben itt már mindenki volt az ördög földi helytartója a kormányzati propaganda szerint, egyszerűen elfáradt az uszító hergelés. Láttuk már, hallottuk már, jól van, jól van, tudjuk. Hogy négyszemközt csúnyákat mond az újságírókra? Hát, aztán. Nálunk teljesen normális, hogy egy minisztertől kérdezni akaró stábot TEK-es rambók vegzálják a kamerájuk sorszámát követelve. Az újságírókat ráadásul pont nem érdekli, hogy egy politikus szereti őket vagy sem. Sőt. Inkább ne, mert akkor végzik jól a dolgukat. Mármint, az igaziak.
Rettentő fárasztó lehet tévedhetetlennek lenni. A Fidesz pedig ezt hirdeti magáról tizenöt éve. Úgy, hogy közben korlátlan felhatalmazása van arra, hogy bármit megtegyen, amit akar. Éppen ezért: nálunk minden nagyon szép, minden nagyon jó, ha mégsem mennek a vonatok, vagy ha elmaradnak a műtétek, ha kétszer annyiba kerül minden a boltban, ha mégsem annyi lett az államháztartási hiány, mint ígérték, akkor az mind más miatt van. A sorosok miatt, a brüsszelek miatt, meg a nemváltók miatt. „Nem tudják az emberek, hogy milyen jó nekik itt Magyarországon, egyszerűen nem is érzik”. Ennyi. Szerintem meg ők nem érzik. Orbánék helyében én felfogadnék valakit magam mögé a harci szekérre, hogy a fülembe súgja: „memento mori, uraim”. De valószínűleg már késő.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszáznyolcvanhatodik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2024.11.24.