Közzétéve: 2025.08.03.
Nem vagyok egy elveszett „boomer”, ahogy mondani szokták manapság – mindig is igyekeztem lépést tartani, sőt néha úttörőként viszonyulni az újgenerációs elvárásokhoz -, de már én is egyre többször érzem így ötven fölött, hogy elszalad mellettem a világ és ezt nemcsak abban látom, hogy a gyermekeim számára a mesterséges intelligencia mindennapi használata egyszerű rutin, de sokszor már a gondolkodás, a logikai keret, a zsigeri reakciók kapcsán is úgy érzem: egy szériával bizony le vagyok maradva. Ez persze nem azt jelenti – és ez nem egy szellemi kapuzárási pánik önigazoló menekülő útja -, hogy rosszabbak, lassabbak, gyatrábbak vagyunk a már felnőtt és teret követelő újgenerációnál, hanem egyszerűen már mások. Talán annyi csak a különbség az előző generációkhoz képest, hogy most nagyobb és gyorsabban tágul a képzeletbeli szakadék. Az ugyanis nem valami szánalmas nosztalgiázás, hogy bezzeg mi még kulcsos gyerekként kergettük egymást a lakótelepen, most meg chatszobákban és tomorrowlanden. Egyszerű és szikár tény: jóval gyorsabb és jelentősebb átalakuláson ment keresztül az elmúlt húsz-huszonöt évben a mostani kisfelnőtt generáció élete és az őket körülvevő közeg, mint korábban. A technológia gyorsvonatként, a fenéket, mágnesvasútként száguld a fejlődésben, a kétéves covid-zárlat ráadásul mindezt megfejelte a szociális viszonyaink teljes átalakításával. Ezeknek a fiataloknak a megnyeréséhez nagyon más és nagyon máshogy kell, mint korábban. Nem pusztán kommunikáció, hanem tartalom és hitelesség kérdése is. (Nem beszélve arról, hogy a többségük még meg sem született, amikor már Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt; hát, csoda, hogy lázadnak ellene és változást, frissítést követelnek?)
Orbán a mai napig büszke arra, hogy ő még az a generáció, aki „telefonálásra használja a telefont” és ezért egy régi nokia-készüléket használ a magyar nagystratégia intézéséhez; persze, van egy iPadje is, de – mint mondta legutóbb – „az egy veszélyes jószág, igyekszem távoltartani magamtól”. Nem akarok túlzottan gúnyolódni azon, hogy mennyire látszik az elesettség a Fidesz miniszterelnökén, amikor a fiatalokat érintő technológiákról, közösségi felületekről, virtuális keretekről vagy szlengekről kell beszélnie, de tényszerűen így van. Az utcai harcos azonnal kiesik a komfort zónájából, ha nem valami analóg dologról kell beszélnie, ha pedig fiatalosnak és coolnak kell mutatkoznia egyenesen csetlik-botlik. Legutóbb még a „digitális polgári körök” meghirdetését is papírból olvasta, nehogy elrontsa a kifejezést. Hiába, no, akinek még a Nemzeti Sportot is A4-es lapokra kell kinyomtatni, ha külföldön van, mert online nem tudja elolvasni, az bizony nem egy Z-generációs zoomer. Ez van.
Nem akarok a Fidesznek tanácsot adni – egyfelől nem szorul rá, másfelől elhivatott ellendrukkerük vagyok -, de azzal a gőggel, hiúsággal és sértettséggel, amivel most nekifogtak a kormányellenes rigmusokon szörföző fiatal tömegek megnyeréséhez, bizonyosan tévúton járnak. Ezek a fiatalok nem tartoznak a Fidesznek semmivel. Pontosabban egy valamivel igen: a jövőjükkel. De, azt meg köszönik szépen, maguk és másképp akarják formálni. Erre sértődött és agresszív választ adni, teljes kudarc. Észre kell venni, hogy a Fidesz főszereplői egyszerűen nem tudnak számukra hitelesek lenni: a frontember elfáradt, nevetséges lett, nem hisznek neki. Az a szépreményű fidelitasos nagy-generáció pedig, akikkel annak idején még nagyszerű és valódi vitákat tartottunk a nyári táborokban (én magam is megannyi szószkanderben mentem velük életre-halálra), szépen lassan elkoptak, beleszürkültek, belesüppedtek a NER elmúlt tizenhat éves kormányzati dagonyájába. Ki magasabb, ki középszinten, de ugyanúgy elfáradtak, mint a legfőbb fővezető. És láthatóan nincs B-sor. Ha lennének friss, hiteles arcok, akkor nyilván nem Dopeman meg Rákay Philip lenne az új polgári körös mentőakció kirakatában, hanem ők. De nincsenek. A friss és hiteles arcok manapság nem a kormánypárti oldalon vannak, hanem épp velük szemben. Ha lenne egy őszinte Horn Gábor a mostani miniszterelnök mellett is, amikor az csak néhány külföldi zsoldban álló libsi erőtlen óbégatásának hallja a „mocskosfideszezést”, akkor biztos oda mormolná neki is a fülébe: „nem azt mondták, Viktor…”
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázhuszonkettedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.08.03.