Közzétéve: 2025.09.21.
Lehet, hogy a kor teszi velem, vagy az, hogy az utóbbi időben távolabb tudtam lépni a magyar belpolitika harctéri állásaiból és kellő távolságból tudom immár politikai szemtanúként szemlélni az eseményeket, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy nemrég komoly szívműtéten átesett, hatgyermekes, a szeretteit, a hazáját és nemzetét őszintén féltő családapa beszél belőlem, amikor azt mondom: most kell nagyon vigyáznunk, mert tényleg egyetlen szikrára vagyunk egy tragikus polgárháborútól, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
A magyar társadalom viharos történelmünk során sajnos soha nem volt igazán egységes, még a valóban nagyívű nemzeti ügyekben is hajlamosak voltunk tucatnyi külön frakcióra töredezni magunkat – az aktuális többség pedig mindig csak akkor várt el kérdés nélküli „nemzeti egységet”, amikor a saját igazához kért elvi alapú támogatást. A magyar rögvalóságot generációkon át erőszakos elnyomók formálták: hol barna ingek, keményített bőrkabátok, hol szovjet csizmák, fekete autók, pártállami körömletépők vagy kormányzói vagonra rakodók. Nem csoda, hogy feszült ember a magyar, aki hajlamos az egyszerű válaszok egyszerű elfogadására és a felelősség helyett beéri egy felelőssel, akit felmutatnak neki. Az a kérdés, hogy a minket oly régóta tépő balsorsból tanultunk-e bármit, vagy tényleg olyan hülyék vagyunk, hogy készek vagyunk ugyanazokat a történelmi bűnöket újra elkövetni. Nem kérdés, hogy a magyar társadalomban soha ilyen mély – ráadásul tudatosan erősített – szembenállás, gyűlölet és feszülés nem volt még a mi generációnk életében. A gyűlölet itt van közöttünk, itt van mindannyiunkban és csak az a kérdés, hogy falnak kell-e csapni magunkat ahhoz, hogy ráeszméljünk: a gyűlöletkufárok csak eszköznek használnak mindannyiunkat, a magyar-magyar ellentét pedig valójában a nemzetünk feketelyukszerű zsákutcája.
Az amerikai szélsőkonzervatív influenszer gyalázatos meggyilkolása után a vele azonosuló hatalmi közeg – a tengerentúlon és itthon is – vállaltan feltekerte a szembenállás hangerejét és ok-okozatként a „baloldali gyűlöletkeltést” és a „baloldali erőszakot” nevezték meg. A Charlie Kirk elleni merénylet önmagában sokkoló, hiszen egy többgyermekes fiatal apáról van szó, akitől – még nem tudjuk, de vélhetően – pusztán a véleményéért, az általa hangoztatott politikai hitvallása miatt vették el az életét. Nincs ember, akit ez ne rázna meg, ne borzasztana el. Ugyanígy éreztem magam, amikor tíz évvel ezelőtt a velem egykorú brit munkáspárti képviselőnőt, Jo Cox-ot három lövéssel és több késszúrással végezte ki egy szélsőjobboldali alak a nyílt utcán, mert ellenezte a Brexitet. De ugyanolyan őszinte rémülettel olvastam, amikor egy szélsőjobboldali férfi betört az amerikai képviselőház elnökének, Nancy Pelosinak a házába és egy kalapáccsal eszméletlenre verte annak 84 éves férjét. Csak azért, mert Trumppal szemben politizáltak. Éplelkű emberi diskurzusban nem lehet kérdés, hogy az értelmetlen erőszak minden formáját és megnyilvánulását a leghatározottabban el kell ítélni: legyen annak az elszenvedője bárki, bármilyen okból. A nagy kérdés az, hogy az ilyen elképesztő esetek után mit tesznek azok, akik hatással vannak a társadalomra. Milyen megoldást, milyen olvasatot adnak, milyen következményeket várnak el. Magabiztosan állítom, hogy például Donald Trump amerikai elnök konkrétan szentesítette a politikai alapú, fizikai erőszakot, amikor újraválasztott elnökként az egyik első lépése volt kegyelmet adni a Capitolium elleni – egyébként rengeteg sérültet jelentő és támadó, valamint védelmező rendőr halálát is okozó – erőszakos ostrom résztvevőinek. De ugyanez a hatása és üzenete annak, amikor az orbáni hatalom békés közéletet és fenyegetésmentes online vitakultúrát követel (a baloldaltól), miközben nemhogy megtűri, egyenesen sztárolja azokat a megmondó embereket, akik abból csináltak maguknak jól fizető karriert az adott szubkultúrában, hogy válogatott trágárságokkal és erőszakos fenyegetésekkel ütlegelik a politikai ellenvéleményt megfogalmazókat – legyen az ellenzéki képviselő, civil érdekvédő vagy egy hangos diáklány. Abszurd lenne az amerikai merénylettel közvetlen párhuzamba hozni, de senki ne gondolja, hogy a gyűlölet magjait nem olyan lépések szórják el, mint például a kormánypárt aktivista köreinek legutóbbi – a miniszterelnökkel megerősített – gyűlése, ahol fényképes tablón állították ki névvel, arccal azokat az újságírókat, akik szerintük „álhíreket” terjesztenek. Csak vicc, poén, mém, nem kell félreérteni? De elég csak egy őrültnek komolyan venni és kalapácsot a kezébe venni, mint a volt külügyminiszter Jeszenszky Géza esetében. Ahogyan elég csak egy baromnak elhinnie Bindzsisztán színpadi sztoriját is, ha már itt tartunk. Rendkívül sajátos, amikor a mostani hatalmi elit és digitális környezete ordenáré kommentek vagy eltúlzott színpadi előadások miatt kiált fizikai fenyegetést, valós gyilkossághoz vezethető eszkalációt – teszem hozzá: sem a kommentbátorkodás, sem a színpadi poénmerénylet nem ízlésem szerint való -, miközben csak kaján nevetésekre és röhögő lájkokra futotta tőlük, amikor például egy engem ábrázoló bábut akasztottak fel az egykor volt Köztársaság téri székház előtt. A gyerekeim nem nevettek. Én sem. A mostani békepártiak sehol nem voltak, amikor a közéleti gyűlölködés első nagy hullámának eredményeként szinte minden szociáldemokrata ellenzékit köpködtek, lökdöstek, lámpavassal fenyegettek az utcán. Tudom, mert az egyik elszenvedő voltam. És ugyanígy veszélyes túlkapásnak és morálvesztésnek érezném, ha a mostani kormánypárt prominenseit érné ugyanez. Ne legyen így.
Ebben az országban tizenöt éve arra trenírozzák az embereket, hogy gyűlöljenek valakiket. Leginkább arctalan népcsoportokat, vagy Magyarországtól távol lévő, hétköznapi értelemben megfoghatatlan személyeket, mostanra pedig egyre inkább (újra) egymást. Hazugság lenne azt állítani, hogy a gyűlölködés és az arra való hajlam kizárólag egyetlen politikai közösség bűne. Ahogyan hazugság az is, hogy a nekünk nem tetsző, velünk szembenálló politikai közösség minden egyes tagja tróger gazember, aki megtűri, támogatja, sőt ő maga gerjeszti a velünk szembeni durvaságot. Minden közösségnek megvan a maga csőcseléke, csak az számít, hogy marginális vagy többségi, esetleg döntéshozó. Amikor egy politikai érdekkör médiamunkásai alig várják, hogy véletlenül vagy hergelés eredményeként végre valaki meglökje őket, és abból lejárató híranyagokat tudjanak gyártani; ott rothadás van. Amikor egy ellenzéki közösség egyetlen mondanivalója az, hogy a miniszterelnök egy fasiszta diktátor; ott rothadás van. Amikor olyan alak vádolja a másikat uszító gyűlöletkeltéssel, akinek eközben ez a bátran vállalt küldetése; ott súlyos rothadás van. Amikor felelősségteljes politikai körök egy bestiális gyilkosság kapcsán dögkeselyűként akarnak általánosító uszítással politikai hasznot szerezni; ott rothadás van. Amikor az állami hergelésre sok esetben csak viszonthergelés a válasz; ott rothadás marad. Nagyon hiányzik a józan, bölcs és erős hang a magyar (és sok tekintetben az európai, nemzetközi) közbeszédből. Azoknak, akiknek erőforrásaik, eléréseik által érdemi hatásuk van a társadalomra, kiemelt felelősségük, hogy elkerüljék, sőt akadályozzák a nemzeten belüli eszkalációt. A szellemi polgárháborút már régóta vívjuk sajnos, a fizikaitól pedig félek, hogy csak egyetlen szikra választ el minket. Mert mi vagyunk Charlie Kirk és mi vagyunk Jo Cox. Mi vagyunk a kalapács és a fej is a kalapács alatt. Vigyázzunk, vigyázzatok, nehogy igazam legyen!
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázhuszonkilencedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.09.21.