Közzétéve: 2025.10.26.
Sokat merengek azon, hogy vajon milyen országban élnénk, ha Orbán Viktor és a Fidesz-vezérkar valóban államférfiúi erények mentén, valós nemzetépítő munkára használta volna fel a történelmi lehetőségként (többször is) megkapott kétharmados, érdemi kontroll nélküli felhatalmazást. Sőt, hozzáteszem: nemcsak a felhatalmazást, de azt a politikai tehetséget is, ami kétségtelenül megvolt és nyomokban most is megvan Orbánban, illetve a körülötte lévő kör néhány, szűken mérhető szereplőjében. Nincs ok és jog elvitatni, hogy mindaz, amit felépítettek és létrehoztak az elmúlt másfél évtizedben: megköveteli a politikai tehetséget, ez nem kérdés. Hogy összességében végül mire használták ezt fel, hogy a szavakban kitűzött célok után a tettek végül merre kanyarodtak és mára hogyan buktak alá egy kényszerek által lefelé húzott spirálba, már más kérdés. De ugyanolyan jogos és igaz. Politikai szemtanúként szomorúan kell megállapítanom, hogy Orbán és a Fidesz elpazarolta, sőt, gyarló emberi igények mentén konkrétan feláldozta az elmúlt tizenöt évet és a kezébe kapott lehetőséget, amivel valóban naggyá tehette volna a rendszerváltás utáni Magyarországot. De legalábbis megpróbálhatta volna.
Nem vitatható, hogy az elmúlt másfél évtizednyi NER-korszaknak vannak az ország szempontjából pozitív eredményei, de éppen ezért tragikus, hogy közben a fékevesztett korrupció, az abszurd vagyonhalmozás, valamint a hatalomféltésből táplálkozó tudatos, majd egyre mélyebbre merülő gyűlöletkeltés és megosztottság konkrétan megfosztotta a nemzetet attól a gyarapodástól, épüléstől és fejlődéstől, amelyre egyébként az optimális gazdasági környezet, az uniós források bősége, a nemzetközi viszonyok stabilitása miatt lehetősége lett volna. Orbán tizenötévének főműve (a kiskert végébe épített stadion groteszkje és a gyermekkori barát tanulmányba illő ultra-gazdagodása mellett) valójában a magyarság generációkon átívelő tudatos megosztottsága és egymás ellen fordítása. A Fidesz miniszterelnökének ez a hagyatéka. Egy olyan seb, amelyet vitán felül álló módon ez a rezsim okozott és amelynek reparálása elengedhetetlen a magyarság megmaradása és boldogulása érdekében. Nem leszek naiv, persze, mi magyarok mindig is hajlamosak voltunk egymás farkasaivá válni – a történelmünk számtalan szomorú példát ad erre -, de Orbán politikai rezsimje ezt az attitűdöt nem gyógyítani és javítani akarta, holott minden eszköz a kezében volt hozzá, hanem ráerősíteni és kihasználni – ez pedig inkább egy politikai ragadozó magatartása, mintsem egy valódi államférfié.
Hallgattam a habzó vitát arról, hogy melyik ünnepi meneten voltak többen, mintha ez valóban számítana valamit. A valóság ugyanis az, hogy mindkét megmozduláson rengetegen voltak és mindkét esemény tökéletesen betöltötte a funkcióját: erőt és motivációt adott a két egymással szemben álló tábornak. Az egyetlen érdemi különbség, amit persze a jelenlegi hatalom is pontosan érez, hogy ilyenre a NER ellenzéke nagyon régen nem volt képes, sőt, ellenzékként valójában soha. Számomra ezzel együtt az egyik legfontosabb – és sok tekintetben pozitívan meglepő – momentumot a Tisza Párt elnökének beszéde jelentette, annak is a megbékélést és hídépítést szorgalmazó mondatai. Nagyon régóta hiányzott ez a hang a közéletből, különösen ilyen társadalmi bázissal a háta mögött. Hatgyermekes családapaként, büszke magyarként és elhivatott szociáldemokrata ellenzékiként nekem rendkívül fontosak voltak azok a mondatok, amelyek egyértelművé tették: nem lehet senkit sem kirekeszteni a közös nemzetből csak azért, mert mást gondol és nem hagyhatjuk tovább, hogy tudatos állami gyűlöletkeltés fordítsa egymásnak az országot. Csak remélni tudom, hogy a Tisza színpadán elhangzott beszéd nem csupán hatásvadász szöveg volt, hanem belülről jövő, őszinte gondolat, amelyet megvalósítás is követ majd. Nincs okom egyelőre kételkedni benne. Hogy a választás utánra megígért „nemzeti megbékélési törvény” mennyiben lesz más és több, mint a „nemzeti együttműködés rendszerét” meg- és kihirdető dokumentum, majd meglátjuk. Abban van kétségem, hogy mély társadalmi árkokat ilyen papírokkal be lehet-e fedni. Az biztos, hogy az új kormánynak az egyik legnehezebb feladata a nemzet egészének okozott sérülések hosszútávú és biztos reparálása lesz, amelyhez nem lesz elég pusztán a jószándék, hanem kitartó és őszinte tettekre, valódi gesztusokra lesz szükség. Április tizenkettedike után – legyen bármi is a vége – a nagy kérdés másnap az lesz: mihez kezdünk egymással.
Abban nem vagyok biztos, hogy Orbánék felismerték-e már azt a károkozást, amelyet a gyűlöletkeltéssel okoztak, vagy tudják mit csináltak, de most már csak kapaszkodnak az egyre gyorsabban lefelé robogó hullámvasút kocsijának szélébe, amelyet anno még ők löktek meg az állvány tetején. Olyan durvaságoknak engedtek teret és legitimáltak saját nyilatkozataikkal, amelyek nem egy végtelenbe nyúló pályán mozognak, ahol bármeddig nyomható még a gőz a kuktába. Ez a lefelé tartó gyűlöletspirál egyszer betonpadlóba ütközik és csak az a kérdés, hogy milyen sérülést okoz majd annak nagy közös felismerése: most kellene ezt tényleg végre abbahagyni. Orbánék láthatóan nem szándékoznak fékezni ezt a folyamatot, sőt, inkább gyorsítanak rajta: már nem elég szimplán lehazaárulózni, a saját nemzetét gyűlölő, idegenszívű képződménynek beállítani azokat, akik nem támogatják a fideszes hatalom céljait, az utóbbi időben már a rákosista propagandát megidéző, láncos kutyás vizuális tartalmakkal hergelik a bázist. A mostani, Orbán és szűk köre által leuralt Fidesztől tehát – egyébként önsorsrontó módon – nem várható, hogy befejeződik a magyarok egymásnak uszítása. Pedig biztos vagyok benne, hogy a Fidesz alsóbb vezetői szintjein is sokan érzik már: túl lett tolva a gyűlöletkampány és sok tekintetben, előbb vagy utóbb, de ez lesz a veszte a mostani hatalomnak. Orbán folyamatosan a világban megteremtendő béke fontosságáról beszél. Milyen jellemző, hogy a magyar társadalmon belüli békéről most sem ejtett egyetlen szót sem, újra csak harcra, egymás elleni küzdelemre hívott. Abban a Fidesz kormányfőjének igaza van, hogy a magyar egy békevágyó nép. Kívánom és remélem, hogy olyan vezetője lesz jövőre ennek az országnak, aki képes végre nyugalmat és belső békét hozni a magyar társadalomnak. Ránk fér.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázharmincnegyedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.10.26.