Közzétéve: 2025.11.02.
Mit kezdünk egymással az áprilisi választás után? – tettem fel a kérdést múlt vasárnapi nyílt levelemben, többek között azt elemezve: mennyiben békíthető ki a végletesen egymásnak ugrasztott (és áprilisig még nyilvánvalóan tovább hergelt) magyar közélet; képes lesz-e bármelyik győztes oldal meghaladni az elmúlt tizenhat év zsigeri uszítását és belső békét hozni az országnak. Mert, hogy jó lenne nemcsak a világban, de mindenekelőtt a saját nemzetünkön belül is tartós békét teremteni. A Fidesz elmúlt másfél évtizedes politikai gyakorlata és az egyre kontrollvesztettebb kampánytechnikái sajnos azt vetítik előre, hogy Orbánéknak nincs szándékukban semmiféle pacifikálás: egy esetleges újabb győzelem után pedig nyilvánvalóan pont nem lesz érdekükben (vagy lehetőségükben?) visszafojtani a politikai ellenfelekkel szembeni indulatokat. Már csak azért sem, mert a változást akarók soha nem látott többségbe szerveződtek, a biztos gazdasági támaszték nélkül a kampánylendületben bevezetett és még bevezetni ígért jóléti intézkedések pedig olyannyira meg fogják roppantani a működőképesség most is hurkapálcikákon egyensúlyozó kereteit, hogy pont jól fog jönni, ha rá tudnak majd megint mutatni valakikre: őket kell gyűlölni az állam működésképtelenségéért és az egzisztenciális kilátástalanságért.
Múltheti írásomban alapvetően a társadalom felől közelítettem meg a kérdést, tudatosan kihagyva a politikai szereplőket: most viszont az ő szempontjaik vannak soron. Politikai szemtanúként egyértelműnek és világosnak látom, hogy bárki is kerül újra vagy újonnan a hatalomba, soha nem látott kihívásokkal fog szembenézni. Amihez továbbra is állítom: az egyetlen kapaszkodó az lesz, ha sikerül valamilyen fokú társadalmi békét (is) teremtenie. Ha Orbánék végül el fogják veszíteni a választást, az szerintem valójában egyetlen okból fakad majd: mert képtelenek voltak felismerni a változtatás szükségességét vagy olyan kényszeres spirálban, csapdában vannak már, hogy – ha fel is ismerték – már képtelenek voltak meglépni. „A választási győzelmet ki kell érdemelni. A kiérdemelt bizalmat meg kell tartani, ezért akármilyen elsöprő fölénnyel is győztünk a mai napon, a következő évek során számunkra a legfontosabb a szerénység és az alázat kell, hogy maradjon!” – ezt Orbán Viktor mondta a fülkeforradalmi nagy győzelem napján, még 2010 áprilisában. Lassan tizenhat éve. Ha valamit el tudunk mondani a Fidesz azóta tapasztalt másfél évtizedes – tulajdonképpen érdemi kontroll nélküli – hatalomgyakorlása kapcsán, hogy két dolgot biztos nem tartalmazott: szerénységet és alázatot. Nem vagyok naiv, egykori első harcvonalas politikusként pontosan értem, hogy az erőpolitika és a mindent leuraló hatalomgyakorlás úgy egyébként a hatalmon lévők szempontjából mennyire kifizetődő és sikeres, főleg, ha olyan profizmussal csinálják, mint a NER-elit tagjai. Ettől még az ízlésemmel és az ország általános érdekeivel mindez ellentétes. Tizenhat év pedig rettenetesen sok, még a kormányzati jó szándék ellenére is rengeteg érdeksérelmet lehet ennyi idő alatt okozni, pláne, ha a jó szándék bizonyos helyzetekben ráadásul még hiányzik is. Az azóta választói névjegyzékbe került új nevek sokaságáról mondható el, hogy választókorú ébredésük szinte teljes évtizedében Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt, ez a generáció már csak emiatt is jóval nyitottabb a változtatásra, az újra. A Fidesz pedig egy dolgot bizonyosan nem tudott az elmúlt időszakban: megváltozni. Alkalmazkodni úgy-ahogy sikerült a változó körülményekhez (ezt igazolja a rendre visszatérő győzelem), de a mindenkori gőgös revansvágytól, a piti kivagyiságból táplálkozó pénzéhségtől, a kisemberi frusztrációktól vezérelve azonban képtelenek voltak megálljt parancsolni saját gyarlóságuknak és felismerni: ez a hozzáállás, ez a gyűlöletpolitika és ez a felsőbbrendű uralkodói szemlélet zsákutcába vezet. Lehet, hogy nem most jön a fal, csak egy körrel később, de elkerülhetetlenül és annál nagyobbat csattan. Ha Orbánék maradnak, a túlvállalt ígéretek tarthatatlansága és a gazdasági vudu-politika teljes kudarca olyan feszítést fog jelenteni, hogy a recsegő-ropogó hatalom tehetetlenségében még tovább feszíti majd a társadalmi feszültséget, ami egy ponton viszont elszakad és annak akár már súlyosabb következményei is lehetnek. Ne becsüljük alá azt sem, hogy Orbánék maradása esetén egy jelentős tömeg marad kirekesztve és cserben hagyva, akik nem fogják tovább tűrni az elmúlt években tapasztalt „mivankicsi”-politikát. Legalábbis béketeremtő-pacifikáló gesztusok nélkül bizonyosan nem – és akkor itt vissza is tértünk a kiindulópontra, miszerint, ha a következő hatalom nem fordít figyelmet a hídépítésre, akkor aligha tervezhet hosszútávon.
Ez a kihívás egy esetleges új kormányt halmozottan éri majd, hiszen Magyar Péter felé a támogatói sokaság tulajdonképpen egyetlen igényt fogalmaz meg egyelőre: hozza el a változást, söpörje el a NER-maffia haszonlesőit. Hogy utána mi van, az most kevésbé érdekes; ezért is gyenge hatásfokú az a propaganda-hadjárat, ami a Tisza-programját, vállalásait, vagy épp jelöltjeit kéri számon. (Mintha a Fidesz programját vagy épp jelöltjeit egyébként ismernénk már, na ugye.) Egy Tisza-kormány egyszerre találkozik majd a rájuk nehezedő gazdasági kényszerekkel és az Orbánék által „vabank”-ként hátrahagyott jóléti vállalások terhével, a felhergelt – hídfoglalásra hajlamos – fideszes tábor csalódott dühével és bizony a saját támogatóinak hamar kritikusra váltó hangulatával. Éppen ezért éreztem előremutatónak és reménykeltőnek, hogy Magyar Péter október 23-i beszédében hangsúlyos volt a társadalmi béke és a nemzet egyensúlyban tartásának igénye. Ez ugyanis kulcsfeladat lesz, ami komoly gesztusokat, bölcs döntéseket és kitartó erőt feltételez. Ha felismerte, az már félsiker.
Április felé közeledve és a fentiekben felmutatott kihívásokat ismerve meglehetősen gondterhelt az ember. A Tisza-párt ereje és hitelessége épp arra épül, hogy az általa nyújtott csekket az ember még nem váltotta be: lehet főnyeremény, lehet tévedés, egyelőre csak annyit ígér biztosan, hogy változást hoz. Sokunknak persze már ez is elég. A Fidesz jelenlegi vezérkara pedig láthatóan all-in-t mondott: a populizmus és a finkelstein-i gyakorlatok teljes tárházának bevetése mellett döntöttek, mondván, mindent alá kell vetni a győzelemnek, eddig ez működött, a hogyantovábbról meg ráérnek majd április 12. után gondolkodni. Nincs könnyű helyzetben az ország és nincs könnyű helyzetben a felelős állampolgár. Orbán Viktor bő két évtizede a Magyar Nemzetnek egyszer úgy fogalmazott: „Soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar.” Kezdetnek ez például jó is lenne.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázharmincötödik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.11.02.