Közzétéve: 2025.11.09.
Orbán és Trump minapi csúcstalálkozójáról szerintem az elmúlt negyvennyolc órában már majd minden fontosat és „fontostalant” elmondtak az elemzők. Azok is, akiknek tényleg számít a véleménye és azok is, akik csak ott tolongtak a nyilvánosságban, de valójában egyetlen önálló gondolatuk sincs. Nem vitás, hogy ez a találkozó uralt le most mindent és nyilván fog is még egy jódarabig. Jól megtervezett látványkonyha produkcióját láttuk, ahol – mint egy hollywoodi mozifilmben – a főhősök minden egyes mozzanatáról legalább egy tucat udvari kifutófiú küldte a tudósítást – a fideszes kampánygépezet gondoskodott róla, hogy minden közösségi felületen ez csapja arcon az embert. Ez egyébként teljesen rendjén is van, hiszen valóban nagyszabású eseményről volt szó, a kormánypártok kommunikációs képességéről és kreativitásáról pedig – szándéktól és szándékolt eszközhasználattól most függetlenül – a korrektség hangján illik elismerően beszélni.
Politikai szemtanúként most nem fogom a washingtoni látogatás eredményeit és azok valódi értékét, esetleges szemfényvesztését és gazdasági, geopolitikai hátrányait részletesen elemezni – ezt is megtették már többen előttem. Persze, van véleményem Trump politikájáról, adminisztrációjáról és „üzletkötői” működéséről (ugyanaz, mint volt korábban), ami jelentősen árnyalja a teljes képet a vizitről. Pontosan helyén tudom kezelni az Orbánék által – nyilván már a ferihegyi „repülőrajt” előtt kibrusztolt és csak a színház miatt lebegtetett – egyébként sokmilliárdért megvásárolt eredményeket is, de ettől még tény marad: egy tízmilliós Közép-Kelet európai ország vezetőit ilyen körítéssel fogadni a Fehér Házban nem sűrűn szoktak. Ha az ellenzéki oldalon ezt nem ismerik el és csak a kritizálható momentumokat látják, illetve láttatják (volt ebből is bőven), akkor semmit nem tanultak az elmúlt tizenöt évből.
Egyébként Orbán sem sokat. Mai levelemnek épp ez a vezető mondanivalója. Aláírom, hogy Orbán kommunikációs diadalként tudja beállítani a tengerentúlon történteket, számomra azonban az amerikai kirakati turné tartogatott más üzenetet is. (És ha a harcosok klubja idézni akarja tőlem a fideszes kormánydelegáció diplomáciai sikerét elismerő mondataimat, akkor legyenek majd annyira korrektek, hogy a többit is hozzáteszik – van ugyanis mit.) A különgépes közösségi médiajáratnak szerintem világos volt az üzenete: a Fidesz továbbra sem akar egyetlen pillanatig sem demokratikus, kiegyensúlyozott, valódi nemzeti egységet teremtő közéletet, inkább szellemi pengés drótot húznak a szekértáborok közötti kerítés tetejére. Nem egy alkalommal írtam le korábban, de továbbra is tartom: Orbánék, ha buknak – és előbb vagy utóbb ez elkerülhetetlen -, akkor abban legtöbb nyomatéka annak lesz, hogy a magyar társadalmat kettészelő, a feleket tudatosan és folyamatosan egymásnak feszítő közérzetet teremtettek, ahol a kivagyiság, a gőg, a pökhendi arrogancia kifizetődőbb emberi tulajdonság az emberi tartásnál és tehetségnél.
Emlékszem nem is olyan rég még mennyire fontos érték volt a „látszat”, amire – ha a mögöttes valóságra nem is mindig sikerült, de legalább erre – még megpróbáltak vigyázni. Hogy egy darabig még azt mondták, azok az elguruló pénzek nem is oda mennek. Hogy elhárították a feltételezést bizonyos beszerzések és kinevezések mögöttes indokairól. Hogy azt mutatták: valóban szent erkölcsi meggyőződésük miatt és nem holmi politikai haszonszerzést okán indítanak gyűlöletkampányokat komplett embercsoportok ellen. Hogy sokáig úgy tettek, mintha azok az elemzők és intézeteik csak azért mondanák fel épp mindig a kormánypárti narratívát, mert ők is erre az álláspontra jutottak, nem pedig azért, mert közalapítványokon keresztül valójában az állam(párt) finanszírozza a megélhetésüket. Nemrég még adtak a látszatra, ma már magasról tesznek rá. Tudják, ez azért fontos valójában, mert amíg az ember legalább a demokratikus és erkölcsös működés látszatát fent akarja tartani, addig tudható, hogy az iránytűje helyes, csak az akarata és a bűnnel szembeni ellenálló képessége gyenge. Ha viszont valaki már a látszatra sem ad – különösen hatalmi pozícióban – az végleg elvesztette az erkölcsi kontrollt és annak sokféle kimenete lehet. Egyik sem jó.
Orbánék most már a látszatra sem adtak ezen az úton. Sőt, mintha direkt provokálták volna a hazai közéletet. A kormányfő – ahogy egyik posztja szólt – „sajtószkandert” vívott a repülőn (nyilván megtetszett neki, ahogy az amerikai elnök, vagy épp a pápa szokott hasonló beszélgetéseket tartani utazás közben – hah), de valójában egy vállaltan delikát módon megválogatott csapattal repült, garantáltan komfortzónán belüli utastársakkal. Félreértés ne essék, én nem sajnálom a washingtoni kirándulást senkitől; sőt, valahol örülök, hogy adófizetőként hozzájárulhattam néhány fiatalember (a közösségi posztok alapján láthatóan) maradandó élményéhez – egészségükre, boldog karácsonyt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a rendszerváltáskori, de még a 98-as polgári értékeket hirdető Orbán is viszolygott volna ettől az utaslistától: tisztelet a kevés kivételnek, ez azért mégiscsak egy alacsony színvonalon szelektált közéleti hoppmester válogatott volt. Sokak egyetlen érdeme, hogy soha nem kérdeznek vissza (sőt, leginkább egyáltalán nem), viszont kéjes örömmel „lipsiznek” és pökhendiskednek a közösségi felületeken. A megye kettőből vitt cseresort a bajnokok ligájára, hogy mindenki értse. Ami ugyanakkor érdekes továbbgondolásra is késztet: ezek szerint a Fidesz az általuk elérhető nyilvánosságban akarja megnyerni az áprilisi csatát. Bulvárban, középszínvonalú szeriőzben és – bocsánat érte, de ez van – egyirányú, lebutított kiszolgáló médiumokban. Ha jól láttam a felvételeket, akkor nem volt a csapat része Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, sem Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, sem a kormányszóvivő (akit egyébként Orbán örömmel lecserélt volna a nálunk megszokotthoz képest is arrogánsabb amerikai kollégára – legalábbis is egy furcsamód elejtett poénban a washingtoni munkaebéden), sem azok a közéleti megmondóemberek nem kaptak beszállókártyát, akik a megafonosnál egy fokkal minőségibb szintet képviselnek. Ebből akár az is igazolhatónak látszik, ami nemrég a tényfeltáró sajtóban megjelent, miszerint Orbán súlyosan elégedettlen a fideszes kommunikációval. Hm.
Mindenesetre az amerikai sztori valóban nagyot szólt, Orbán örülhet. A vizit és például a sokmilliárdos amerikai pénzügyi csomag, avagy „védelmi háló” igazi eredményét – és vele az oly féltett szuverenitásunkra gyakorolt hatását – érdemben majd később látjuk csak. Abban kételkedem, hogy ez a trumpi-külpolitikai vonal mindent eldöntő befolyással lesz, vagy lehet az áprilisi választásokra. A fideszes tábort megerősítheti ugyan lélekben és aktivitásban (a kormányzóképesség megmutatásának erejét sem becsülném le), de azokat a tömegeket, akik a leromlott közszolgáltatások, a kiszámíthatatlan gazdasági helyzet, a növekvő államadósság, a kormányzati szinten szervezett korrupció, a fideszes elit irritáló urizálása, akik a kétharmados döntéshozók által cserbenhagyott és megalázott szociális ágazatok, a társadalom folyamatos hiszterizálása és egymásnak feszítése, illetve az ellenzéki gondolkodókat nemzetből kirekesztő gyűlöletpolitika miatt fordultak a Fidesz ellen, azokat nem fogja megfordítani, hogy Orbán Viktor lelkitársra talált a tengerentúlon. Ezek az elmúlt másfél évtized alatt felgyülemlett sérelmek és sérülések nem fedhetőek el egy kis hollywoodi színházzal. Még ha tetszetős is volt a díszlet és felkészültek a színészek.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázharminchatodik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.11.09.