Közzétéve: 2026.01.04.
Nem fogom elemezni, hogy Trumpnak nemzetközi jogi értelemben volt-e megalapozott felhatalmazása arra, amit Venezuelában végrehajtott tegnap hajnalban. Azt sem fogom mélyen magyarázni, hogy ennek a különleges katonai műveletnek – mily divatos manapság ez a fogalom – mennyi köze volt valójában az amerikai elnök által hivatkozott drogellenes fellépésnek és mennyi köze volt az USA latin-amerikai befolyásnöveléséhez, geopolitikai játszmáihoz, illetve a diktátor-mentesített ország jelentős mennyiségű olajtartalékaihoz. Azt sem teszem fel kérdésként, hogy mennyi ideig tudja ez a „siker” elterelni a közfigyelmet a hányingerkeltően undorító, pedofil Epstein-botrány egyre sötétebb – az amerikai elnököt vastagon érintő – titkainak nyilvánosságra kerüléséről. Ezeket meghagyom a felkészültebbnek. Politikai szemtanúként egy jóval általánosabb, nyomasztóbb, de szerintem a világ jövőjét alapvetően meghatározó társadalompolitikai feszültségre kívánok inkább ezzel kapcsolatban rámutatni: a világháborúk után felépített egyensúlyi és értékrendi keretrendszerünk lebontására és annak vérfagyasztó következményeire.
A történelem ciklikussága mindenki számára világos, aki kicsit is foglalkozott vele, vagy odafigyelt az órákon az iskolában. Leegyszerűsítve: a társadalmaink folyamatosan egy kukta alatt ülnek, és időnként különböző, de alapvetően egzisztenciális, illetve ideológiai/vallási/éghajlati/technológiai/bármi (és az ezek mögött valójában ismét csak meglévő egzisztenciális) okokból időnként kitör a gőz és elkerülhetetlenül egymásnak ugrunk. Hogy egy másik képpel éljek: együtt kell élnünk azzal, hogy a világunk egyfajta közlekedő edény, amiben ahhoz, hogy az egyik végében több legyen, a másikba értelemszerűen kevesebb juthat csak. Igazságtalan, de valakinek tehát mindig a történelem libikókájának rosszabbik végén kell lennie, hogyha valaki másból a végén nyertes lesz. Az a szépen hangzó baloldali utópia, amely szerint minden kiegyenesíthető és egyenlő jólét teremthető mindenki számára, valójában megvalósíthatatlan, és ennek egyetlen oka van: az ember maga. Bizonyos időközönként – világégések után például – néha rádöbbenünk ugyan, hogy jobb magunkat önkorlátozni, mielőtt teljesen kiirtjuk a saját fajtánkat, de ez a belátás is csak ideig-óráig, illetve évtizedig működik. A nagy csattanások, sokkoló események hatása idővel elmúlik, akárcsak a húsvér élmények hordozói, így nincs vagy alig van, aki megrázná az aktuálisan rombolni kezdőket. Vagy még rosszabb: tömegesen elhisszük, hogy most majd felénk dől a közlekedő edény, a többi meg nem számít.
Az a fajta téboly, ami a világpolitikában most egyre nagyobb teret nyer: csak egy újabb történelmi zsákutca. A már hivatkozott történelmi ciklikusság miatt valószínűleg nem lehet megúszni, hogy végigmenjünk rajta az újabb csattanásig – hiszen az emberiség nem tanul magától és újra és újra nekimegy a falnak -, csak az a kérdés, hogy milyen hosszú, milyen sötét lesz ez a zsákutca és mekkora erejű lesz az ütközés a végén. Hogy ezeket a sokaknak talán már túlzó képeket egyszerű jelenkori eseményekre fordítsam: az Európai Unió projektje alapvetően arra jött létre, hogy az egymással véres háborút folytató országok tárgyalóasztal mellett folyamatos kompromisszumra és kölcsönös gazdasági fejlődésre legyenek kényszerítve. Hogy próbáljuk azt a bizonyos közlekedő edényt kisebb ide-oda kilengésekkel, de nagyjából középen tartani – a senki nem nyer, de senki sem veszít elv alapon. A jogállamiság és az európai értékrend pedig fontos sarokkövei annak a felépítménynek, amely békés keretben tartja azt a kontinenst, amely néhány évtizeddel ezelőtt még tömegsírokba lőtte egymást. A szabályok nem azért vannak csupán, hogy – szuverenitásomban – engem korlátozzanak, hanem azért is, hogy a másikat is korlátozzák velem szemben, az én védelmemben. Ha Magyarország nem hajlandó betartani és végrehajtani az Európai Bíróság jogerős döntését, akkor innentől nyugodtan ugyanígy tehet bármelyik tagállam, amelyikkel szemben – például a magyarok jogainak védelmében – mi nyerünk pert ugyanezen a fórumon. Slussz-passz. Ha az Orbán-kormány egyik nap „sorosista szervezetnek” minősíti a Velencei Bizottságot egy jogállamisági kritika miatt, akkor mégis hogyan akarja másnap a kárpátaljai magyarok védelmében követelni ugyanezen testület kapcsolódó állásfoglalásának végrehajtását Ukrajnától? Ha szövetségeseink kárára értelmezünk és ferdítünk sajátos módon szabályokat, akkor mi véd meg minket attól, hogy mások ugyanezt az unortodox lépést tegyék velünk szemben? Osztjónapot. Ha Oroszország kedve szerint rohanhat le egy másik szuverén országot és gyilkolhatja annak állampolgárait, akkor ezt legközelebb más országokban is megteheti? Mi gátolja meg benne? Ha az Egyesült Államok egy másik szuverén ország vezetőjét – a nemzetközi jog kereteit teljesen figyelmen kívül hagyva – az éjszaka leple alatt fegyveresekkel elrabolja, akkor ezt mostantól más is megteheti? Miért is ne? Amit szabad Jupiternek, a kisökörnek nehogy már ne!? Észak-Korea nekirongyolhat Délnek? Pakisztán Indiának? Irán Izraelnek? Ki tilja meg? Milyen erkölcsi, politikai értékrend, közmegegyezés gátolja meg? Vagy ki szólhat egy rossz szót is Kínának, ha végrehajtja a több évtizedes országegyesítő célját és katonailag lerohanja Taiwant? Ha tapsolunk a világpolitikai térfél egyik oldalán valaminek, nem pfújolhatunk a másikra ugyanezért. Ha már deklaráltan semmibe veszünk nemzetközi szerződéseket, államközi garanciákat, akkor végül csak a farkastörvények maradnak – ott meg általában csak az erősek élnek sokáig, a prédáknak annyi. Ha azok az intézmények, mint például a Nemzetközi Büntetőbíróság, vagy az ENSZ egyszerűen elkezdenek értelmüket tekintve kiüresedni, akkor végleg szétfoszlik alattunk a háló és mindaz az erőfeszítés, amit az elmúlt évtizedekben tettünk az egyensúlyért és békéért, egyszerűen értékét veszti. És azt már többször átéltük – bár láthatóan nem tanultunk belőle -, hogy ilyen időszakokban egy rendszerint sodródó kis országnak mi lenne az érdeke. Nem kérdés, hogy ebben a viharban Magyarország érdeke egy erős, pólusképző, egységes Európai Unió, amely védőkötelékként is szolgál. Nem állítom, hogy az európai közösség ebben a viharban épp a legjobb formáját hozza, de tudatosan lékeket fúrni rajta és a lebontásán dolgozni most nem egyszerű politikai opportunizmus, hanem civilizációs árulás.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszáznegyvenharmadik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2026.01.04.