Közzétéve: 2026.01.11.
„A saját erkölcsiségem. A saját eszem. Ez az egyetlen dolog, ami megállíthat” – ezt mondta Donald Trump amerikai elnök az egyik legutóbbi, maratoni hosszúságú interjújában. Amikor a kérdező New York Times újságírói ezzel kapcsolatban a nemzetközi jogra, mint fékezőerőre terelték a szót, akkor az Egyesült Államok vezetője konkrétan azt válaszolta, hogy neki nincs szüksége a nemzetközi jogra, hiszen „nem akar ártani az embereknek”. Amikor visszakérdeztek, hogy Trump kormányának be kell-e tartania a nemzetközi jogot, akkor az amerikai elnök úgy fogalmazott: igen, de „attól függ, hogy mit értünk nemzetközi jog alatt”. Végülis, ha úgy vesszük, legalább őszinte és egyenes szöveg. Ha nem lenne – szó szerint – véresen komoly a helyzet, talán még jóízűen nevetni is tudnék ezeken az abszurd eseményeken a még abszurdabb politikai szereplőkkel. Azon szociáldemokraták közé tartozom, akik (szemben az önámító baloldali aktorok sokaságával) nem rövid vagy átmeneti tévedésként tekintek a Trump és más illiberális politikai kalandorok uralta időszakra. Komolyan kell venni és érteni, különben csak bénán asszisztálunk a károkozáshoz. Valóban nem pusztán trend-, hanem valódi rendváltozás zajlik és ez nem az az inga, ami idővel automatikusan visszaleng. Ami pedig azt is jelenti, hogy ehhez kell tudnunk alkalmazkodni, ehhez mérten kell a saját értékrendünknek teret és igazolást szerezni – amikor megnyílik rá az igény.
Nem leszek népszerű: szerintem túlvagyunk azon a ponton, amikor ez az illiberális folyamat még egyszerűen visszafordítható lenne. A nyugati társadalmaink jelentős részében – hol jobban, hol kevésbé felbugyogva – most igenis erre van igény: a szélsőjobboldali tesztoszteron-nacionalizmusra, a tudatos viszálykodásra, a válságok okozójának hitt (a világháborúk után kialakult és eddig békét hozó világrend) jogállamisági fékek és ellensúlyokból álló rendszerének felmondására. ’Most mi mondjuk meg mi a jog és mi a jogállam, kuss’. A rosszabb hírem, hogy politikai szemtanúként egyre jobban meg vagyok arról győződve: amíg a nyugati társadalmak önmaguktól ki nem ábrándulnak ebből a hosszútávon csak konfliktusokat hozó, egymásnak ugró szektoid-patriotizmusból, addig nincs érdemi esély a társadalmi regenerálódásra. Ennek a politikai franchise-rendszernek épp a nekik nyújtott valóságban megingathatatlan bázis adja a lényegét. Leegyszerűsítve: amíg az emberek nem váltják be az illiberális politika biankó csekkjeit és nem érzik meg a saját bőrükön, hogy ez a fajta nacionalista protekcionizmus csak addig jó, ameddig a „mi hangunk a legmélyebb”, addig a középutas szociáldemokrata értékrendnek, a kompromisszumok és kiegyezések útját követő – egyébként, ha már itt tartunk: a valódi békepártiságot jelentő – politikai alternatívának nem nyílik tér. És olvasmányaim, valamint személyes tapasztalataim alapján tartok tőle, hogy ehhez előbb kollektíven a falnak kell csapódni. Nem kívánom magunknak, de valószínűleg ez elkerülhetetlen.
A jogi keretek sajátos értelmezése és hajlítása az orbáni rezsim számára korábban sem volt különösebben távoli. Legendás elszólás lett abból, amikor Orbán még 2006-ban egy zártkörű felkészítőn arról beszélt a kiszivárgott hangfelvétel szerint, hogy a törvényi tiltás ellenére a kampánycsend idején is telefonos hívásokkal buzdítanak majd mindenkit a kerületekben, amiért az OVB majd biztosan elmarasztalja a pártot, de „a jogászok meg megvédenek, oszt jónapot”. Megmosolyogtató, hogy a Fidesz akkor azzal mosakodott: valóban Orbán hallgató a felvételen, de csak azért mondta ezeket, mert tudta, hogy a szocialisták lehallgatják és le akarta őket buktatni. Muhaha, ma már a kirakati politikájuk egyik lényege, hogy tesznek a szabályokra. Azóta húsz év is eltelt már, a NER kiépülése óta pedig minden egyes nap a saját bőrünkön érezzük, hogy miként rogyott meg a jogbiztonság, miként porladtak szét az erkölcsi határvonalak szinte minden tekintetben. Miként lettünk mi is az „attól függ mit értünk jogállam alatt” országa. Orbán és kormánya számára régóta ugyanúgy nem kötelező érvényűek a jogszabályok, mint a viccben szereplő agresszív taxisofőrnek, akinek a piros lámpa csak egy „ajánlás”. A magyar kormány jóideje csak azokat a szabályokat tartja be, amelyeket saját politikai vagy egyéni érdekei miatt maga alkotott, illetve amelyeket éppen aktuálisan be akar tartani, illetve tartatni. Sem az átláthatóság, sem a közérdek, sem a nemzetközi joghatóságok nem számítanak viszont, ha az éppen nem nekik kedvez.
Trump és Orbán etekintetben ugyanazt az „unortodox” gyakorlatot követik, ennek a dózertempónak pedig azok rendszerint büszkén és lelkesen tapsolnak, akik aktuálisan a dózer mögött állnak. Csak azt nem ismerik fel, hogy a liberális szitokszónak tartott „fékek és ellensúlyok” épp őket is védik, ha netán egyszer egy ilyen dózer elé kerülnek véletlenül vagy épp a sajátjuk ellenük fordul. Arról nem beszélve, hogy negyven év elnyomás után végre azért váltottunk rendszert és kötöttük meg a magunk nyugatos, demokratikus társadalmi szerződését, hogy soha többet ne legyen olyan, aki azt mondja: a jogállam én vagyok. Hogy is mondta Orbán Viktor 1998 áprilisában, még az első kormányzása előtt? “Nem azért dolgozott-e az elmúlt nyolc évben a társadalom, hogy soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar.” Szerintem igaza volt.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszáznegyvennegyedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2026.01.11.