Közzétéve: 2026.03.01.
Rossz hírem van a jelenlegi rezsim követőinek: Magyarország soha nem lesz az új Svájc. Gazdasági és földrajzi adottságaink miatt az ide-is-oda-is pávatáncunkkal sem leszünk képesek békés kívülállóként kimaradni minden geopolitikai konfliktusból, hiába tűnik ez fineszes, magyaros kuruckodásnak. Egyszerűen nem tudunk kizárólag a saját lábunkon állni és nem valamelyik világrendi erőcsoporthoz tartozni: egyszerre annak védőszárnya és – sajnos ez ezzel jár – valamilyen mértékű befolyása alá. Ez ilyen. A történelmünk nem egyszer pontosan megmutatta, hogy a kompországnak mindig valamilyen kikötőben kell lennie, ha nem akar a viharban, a nyílt vízen hánykolódni. A történelmünk számos – legtöbbször tragikus – hőse mutatott példát és irányt nekünk, hogy hova kell tartoznunk, merre kell kormányozni és lehorgonyozni ezt a hajót. Abban egészen a mostani rezsim ámokfutásáig nemzeti konszenzus volt, hogy Magyarország helye az európai közösségben van: ez biztosít számunkra békét, biztonságot, gyarapodást. Az Unió természetesen messze nem tökéletes – a demokratikus működés természetéből adódóan gyakori hepehupákkal és eresztékekkel halad csak előre -, de épp ez a „win-win” világ, a kompromisszumokra és az egyensúlyi helyzetre való törekvés az, ami garanciát jelent a békés együttélésre és gyarapodásra.
Aki azt mondja, hogy új világrend formálódik, annak igaza van. Az illiberális franchise nemzetközi házmesterei valóban épp most rúgják szét a világháborúk lezárása után kiépült, törékeny, de tartható egyensúlyi rendszert és a „win-lose” elvre építik fel az újat. Vagyis az nyer, akinek nagyobb stukker van a gatyájában. Aki az agresszívebb, aki a vakmerőbb, aki a gátlástalanabb – az viszi a bankot. Ilyen egyszerű. Nincsenek fékek és ellensúlyok, nemzetközi szerződések, nincsenek elvi és erkölcsi – ad absurdum istenfélő – elvek, csak az aktuális vezér személyes egója és étvágya szabhat határt a következő lépésnek. Ha kell, elveszem. Ha tetszik nekem, elveszem. Nem számít, hogyha egy olyan darabot húzok ki vele a világpolitikai jenga-toronyból, ami az egészet leboríthatja – ez egyszerű üzleti veszteség. Nem állítom, hogy unott történelemtanároknak kellene vezetnie a világ nagyhatalmait, de bizonyosan jobban járnánk, ha nem hazardírozó ingatlanügynökök és nárcisztikus, küldetéstudatos szociopaták. Előbbiek ugyanis ismerik az emberiség úttörő és társadalomromboló döntéseit is, emiatt kevésbé kockáztatnának meg egy újabb kontrollvesztett világégést.
Abban a helyzetben, amerre a mostani világunk – élén az Egyesült Államok jelenlegi vezetőivel és a hasonló szemléletet hirdető partnereivel – halad, ott Magyarországnak nem sok befolyás fog jutni. Sajnos. Ez nem a „merjünk kicsik lenni”-féle önfeladás, hanem a történelmi tapasztalat és a bölcsnek remélt óvatosság. Ahol az erőpolitika dönt, ott nekünk nem osztanak lapot. Vagy nem annyit. Ezt pedig tudomásul kell venni. Putyin hódító szándékai, Trump dúvad helyzetkezelései és a geopolitikai balansz egyértelmű borulása miatt soha, de soha ilyen erős érdekünk nem volt még az Európai Unió érdemi megerősítésében. Nemcsak azért, mert nekünk ebben – a sok tekintetben abszurd működési mechanizmusokkal vergődő, de mégis – hosszútávú békegaranciákat jelentő szabályokon, nemzetközi szerződéseken, párbeszédeken alapuló közösségben van a helyünk, hanem mert ez az egyetlen kikötő, ahova ebben a viharban igazán tartozni érdemes. És ahova egyáltalán tudunk, persze, ebben a tesztoszteron szagúvá vált, tomboló világban.
Orbán Viktornak egyes kérdésekben voltak jogos, megalapozott, nem egyszer helyes meglátásai az elmúlt években. Hogy a kezében lévő eszközöket ezekkel kapcsolatban mire és hogyan használta, hely hiányában egy másik nyílt levélre tartozik – spoiler: leginkább csak a saját érdekeire, nem pedig az országéra. Orbán azon döntése, hogy megpróbál hízelegve zsonglőrködni a nagyhatalmak között és kivárja, hogy melyik forgóajtón kell majd magyar módra először kijönni a végén, valójában egy – szerintem téves, de – legitim lépés. A magyar finesz gyakran eredményes, hátha most is. Az azonban, hogy a rizikós pávatánc mellett totális háborút hirdetett az Európai Unióval, tudatosan szembe fordult és nyílt konfliktust vállalt az európai közösség tagállamaival, hogy nem egyszerűen kritizálja, de világosan és egyértelműen szét akarja verni az Uniót, az egyszerűen érthetetlen és korszakos bűn. Sőt, több annál. Mert a politikai prostitúció egy dolog, ízlés kérdése. De felégetni a kikötőt és örvénybe lökni mindenkit a hajón, az egészen más dolog. Politikai szemtanúként és felelősen gondolkodó, a történelemkönyveket jól ismerő családapaként határozottan állítom, hogy most egy közös hadsereget felmutatni képes (ezt korábban Orbánék is határozottan támogatták), mélyebb intergrációt végrehajtani tudó (ezt korábban Orbánék is határozottan szorgalmazták), a geopolitikai kihívásokkal szemben ellensúlyt képzeni képes európai közösség tud biztos helyként fennmaradni a világrend átalakulásának nevezett viharban. Benne velünk. Hogy látom-e erre a szándékot és erőt az Unió mostani vezetőiben? Igen és részben, de igen. Hogy a jelenlegi magyar kormány tud-e, akar-e egy erős Európa része és tevékeny építője lenni? Egyértelműen nem és nem. Még eggyel több indok arra, hogy áprilisban rendszerváltás legyen Magyarországon és felelős szakemberek kezébe kerüljön közös hazánk kül- és európai politikája.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszázötvenegyedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2026.03.01.