Közzétéve: 2024.09.20.
„Súlytalan feladatkör, lefokozás, a magyar egészségügy elismerése, a legfontosabb dosszié az Európai Bizottságban” – volt itt tényleg minden a kommentárokban, amit a valósághajlító magyar belpolitikától csak várhatunk az uniós biztosunknak javasolt egészségügyi és állatvédelmi portfólió kapcsán. Politikai szemtanúként objektív távolságból, de annál mélyebb ismeretekkel állítom: ebben a formában egyik túlzó kommentár sem igaz. Az újonnan felálló Európai Bizottság magyar biztosának felajánlott dosszié valójában egyszerre személyes kitolás/szívatás, egyszerre pedig komoly lehetőség is – kérdés, hogy a posztra (újra)jelölt Várhelyi Olivér képes lesz-e teljesen levetni magáról az őt jelölő Fidesz-kormány billogát és esetleges láncait.
Ursula von der Leyen – némi leszámolós sakkjátszma után, emiatt az eredeti időponthoz képest kisebb késéssel – kedden mutatta be az európai közösség következő „kormányát”, vagyis az Európai Bizottság biztosi kabinetjét. Sok meglepő húzás is van a biztosok kiválasztásában, súlyozásában, illetve a portfóliók kiosztásában, de jelen írásomban most kizárólag a magyar kormány által újra-delegált Várhelyi Olivérnek szánt „egészségügyi és állatjóléti” dossziéval kívánok foglalkozni. Az ellenzéki nyilvánosság kajánul viccelődött az „állatjóléti” feladatkörön, de a magyar ellátórendszer tragikus állapota miatt az egészségügyi portfólió kiosztása is frappáns mémek alapja lett. Ellenzéki attitűdből azonban szerintem túlzó és igaztalan dolog leminősíteni ezt a biztosi csomagot, hiszen bár az egészségügy kizárólagos tagállami hatáskörbe tartozik – vagyis a kormányok teljeskörű felelőssége a finanszírozás és működtetés; látjuk is, hogy mire ment vele a Fidesz -, ugyanakkor épp a covid-járvány bizonyította, hogy mennyire fontos, határokon átívelő és stratégiai jelentőségű ez a terület. Aki szerint ez a porfólió valójában a viccbéli „büfé-ruhatár szaknak” felel meg, az kérdezze meg erről Stella Kyriakidest, aki ciprusi biztosként az elmúlt öt évben épp a járvány kellős közepén volt kénytelen menedzselni ezt a dossziét. Nem beszélve arról, hogy – ez meg azon ritka esetek egyike, amiben Bóka János eu-miniszternek van igaza – a gyógyszer- és egészségipar az EU egyik versenyképességi kitörési pontja lehet a jövőben; ezt, mint egykori EP-képviselő, az Európai Parlament egészségügyi szakbizottságának volt tagja és mint az Európai Egészségügyi Unió egyik kezdeményezője is alá tudom támasztani. Vagyis túlzó és igaztalan lesajnálni ezt a portfóliót, de az is fontos, hogy érdemes Ursula von der Leyen döntése és a biztosi dossziéból kihozható lehetőségek mögé is nézni, mert úgy teljes a kép.
Értem, hogy Várhelyi Olivér miért írta azt közleményében, hogy az egészségügyi portfólió valójában „annak a több mint száz éve a világ élén járó magyar egészségügynek és tudásnak” az elismerése, amit olyan nagy nevek fémjeleznek, mint Semmelweis Ignác, Szentgyörgyi Albert vagy Karikó Katalin. Azonban ő is tudja, hogy erről szó sincs. Ha objektíven vizsgáljuk a helyzetet, akkor tudni kell: ezt a portfóliót – ahogy jeleztem is – nem jogos teljesen súlytalannak nevezni, de az is tény, hogy nem ezután kapkodtak elsősorban a tagállami kormányok. Még a Fidesz is hivatalos nyilatkozatban deklarálta, hogy az eddig vitt bővítéspolitikát szeretné újra megkapni, az egészségügy még csak távolról sem került szóba. (Emlékezzünk vissza 2019-re, amikor a Fidesz-kormány tulajdonképpen egyfajta gesztusként, amolyan új kezdetként a viharos kapcsolat esetleges rendezése érdekében kapta meg Ursula von der Leyentől a bővítéspolitikai csomagot; az nyilván nem véletlen, hogy most pedig hiába kérték, ennél egyértelműen súlytalanabb dossziét kaptak) Tény, hogy „békeidőben” ez a portfólió nem enged túlzottan nagy mozgásteret, hiszen az egészségügy – mint azt szintén jeleztem már – kizárólagos tagállami hatáskörbe tartozik, vagyis az Európai Unió a szerződések értelmében csak konzultálhat, támogathat, irányokat javasolhat ezen a területen, de érdemben – egyelőre – bele nem szólhat a tagállamok egészségügyi rendszereinek minőségébe és működtetésébe. Viszont a covid-járvány óta nincs „békeidő”, a pandémia teljesen újraszabta az európai közösség hozzáállását az egészségügy kérdéséhez. Ez a csendes kis forradalom pedig azóta is zajlik. Nincs olyan közvélemény-kutatás, amely ne azt hozná, hogy az emberek döntő többsége több figyelmet és finanszírozást akar az egészségügyre fordítani; sőt, ami már a Karmelitában szabályosan frászt hoz egyesekre, a többség már több jogosítványt is adna az európai uniós intézményeknek, mert rádöbbentek az európai (és benne a magyar) polgárok, hogy az egészségügyi problémákat nem lehet teljességgel csak tagállami hatáskörben rendezni. Egy vírust aztán tökre nem érdekli, hogy hol vannak a schengeni határok, vagy, hogy milyen útlevele van annak, akit megfertőz. De az sem járja, hogy Magyarországon háromszor nagyobb esélye van annak, hogy valaki kórházi fertőzést kapjon, mint a „hanyatló” Németországban. Ennyit a kizárólagos tagállami hatáskörről. A covid óta az Európai Unió rengeteget lépett előre az egészségügy területén, elsősorban az Európai Egészségügyi Unió keretein belül; amelynek programját, illetve alapgondolatát egyébként többek között én javasoltam a szociáldemokrata frakció tagjaként még a pandémia előtt. Büszke is vagyok rá. A szigorúbb egészségbiztonsági intézkedések révén ma már hatékonyabban tudunk reagálni a jövőbeli válságokra; az EU ma már sokkal több eszközzel rendelkezik az egészségügyi veszélyek előrejelzése, valamint az azokra való felkészülés és reagálás terén, mint korábban. Sikeres a gyógyszereket érintő reform is, amelynek középpontjában az uniós polgárok azon igénye áll, hogy mindenki hozzájusson ahhoz a gyógyszerhez, amelyre szüksége van, függetlenül attól, hogy hol lakik, és hogy milyen betegségben szenved. Négymilliárd eurós finanszírozással indult el az uniós rákellenes terv, amely máris jelentős változásokat hozott az európai rákbetegek életében, de hasonlóan fontos a mintegy 1,2 milliárd eurós kerettel létrehozott, a mentális egészség támogatását célzó program is az egészségügyi unión belül. Az áttörést hozó európai egészségügyi adattérnek köszönhetően pedig a polgárok az EU egész területén jobb egészségügyi ellátáshoz férhetnek majd hozzá. Sok intézkedés, sok reform alig néhány év alatt; suta hazugság tehát azt állítani, hogy ez a terület nem fontos és pusztán csak unalmas aktatologatás, meg mindenmentes latte-avokádózás vár majd a magyar biztosra.
Az a kérdés valójában, hogy Várhelyi Olivér – vagy adott esetben az, aki helyette kerül majd az Európai Bizottságba, mert ez sem teljesen végleges még; lásd később – milyen mélységben és milyen elhivatottsággal akarja majd ellátni a feladatát. Várhelyi szakmai képességeiben nincs ok kételkedni, a lehetőségei viszont már korlátozottabbak lehetnek. Kérdés például, hogy mennyire tudja/akarja/hagyják neki felvállalni például azt az évek óta felbugyogó követelést, hogy meg kell nyitni az egészségügy kapcsán a kizárólagos tagállami hatáskör fenntarthatóságának kérdését és legalább vita szintjén megvizsgálni az EU jogköreinek praktikus és hatékonysági okokból történő, esetleges megerősítését. Ennek már csak a felvetése is bűn a „szuverenista” és „lopakodó uniós hatáskör elvétel” bűvöletében működő – és a biztost delegáló – magyar kormánypárt számára. De ennél is tovább megyek, Várhelyi Olivér „munkaköri leírásában” szerepel az „Európai Egészségügyi Unió kiteljesítése”, ami persze kellően gumifogalom, de ha némi szubjektivitást is beleszőve közelebb hajolunk a dologhoz, akkor azonnal felmerül az egységes, minőségi szolgáltatási minimum megteremtése az egészségügyi ellátórendszerekben, amit anno egyébként épp jómagam kezdeményeztem és amely az Európai Egészségügyi Unió egyik még – épp többek között a magyar kormány ellenállása miatt – ki nem teljesített célja. A biztost delegáló Fidesz-kormány szerint, ha az EU előírna egy minden tagállam számára kötelezően biztosítani szükséges minőségi minimumot az egészségügyben, azzal beleavatkozna a tagállamok szuverenitásába. (Legyünk igazságosak, egyes skandináv tagállamok is tartózkodnak ettől az ötlettől, bár furcsa mód, valószínűleg nekik jelentené a legkisebb feladatot egy ilyen minőségi minimum-követelmény betartása.) Kérdés tehát, hogy a magyar uniós biztos egy ilyen, egyébként rendkívül fontos és progresszív, az európai és benne a magyar választópolgárok által – több közvélemény-kutatási eredmény alapján is egyértelműen – támogatott ügyben képes lesz-e felülemelkedni a tagállami kötöttségein és valóban megfelelni az Európai Bizottság által elvárt függetlenségnek, vagy sem. Ez például nagyban befolyásolja majd az egészségügyi biztos eredményességét.
Ami a biztos személyét illeti: egyelőre egyetlen jelölt sem rendelheti még meg teljes nyugalommal az új névjegykártyákat, mert előbb a parlamenti szakbizottságok vizsgáztatják le őket egyenként, majd az Európai Parlament plenáris ülésének kell egyetlen szavazással jóváhagynia majd az immár véglegesnek mondott névsort. Emlékezhetünk, hogy Trócsányi László korábban el sem jutott a meghallgatásokig, mert a fideszes politikus ügyvédi irodájával kötött állami szerződések miatt már idő előtt vissza kellett vonni a jelölését; helyette jött egyébként a most újra-jelölt Várhelyi Olivér. De ott van Kovács László volt szocialista külügyminiszter esete is, akit eredetileg energiaügyi biztosnak jelöltek, végül némi szakbizottsági vesszőfutás után az adóügyi portfóliót kapta, amit akkor a Fidesz politikusai neveztek „büfé-ruhatár szaknak”, pedig az sem volt annyira súlytalan, mint mondták. Bennfentesként tudható volt, hogy a Karmelita eredeti tervei szerint Varga Judit EP-listavezető és EU-ellenes „szabadságharcos” lett volna a következő uniós biztos, ezt a jól felépített forgatókönyvet azonban a kegyelmi botrány és a kényszerű politikai lefejezések tönkre tették. Várhelyi Olivér újra-jelölése alapvetően logikus, hiszen egy tapasztalt, kipróbált uniós bürokratáról van szó, akit bár sok kritika ért (jogosan és jogtalanul is), de a szakmai felkészültségét senki nem vitatja. Tény ugyanakkor, hogy Várhelyi politikai páncélja az elmúlt öt évben némileg behorpadt, több kisebb-nagyobb botrány is megkarcolta a biztosi tevékenységét, ezek alapvetően politikai és nem szakmai ügyek voltak; például, amikor egy parlamenti vitában – elfeledve, hogy a mikrofonja még él – az őt felkérdező EP-képviselőkre utalva azt mondta a mellette ülő kollégájának, hogy „hány hülye van még?!”. Ezt azért sokan nem felejtik el neki azok közül, akik nemsokára róla szavaznak majd. Várhelyi ráadásul – függetlenül attól, hogy egyébként személyes gondolkodását illetően mennyire ért egyet mindenben a Fidesz politikájával – magán viseli az Európai Unióval épp a lehető legrosszabb kapcsolatot fenntartó Orbán Viktor billogát, így a politikai szkanderben óhatatlanul is ő kapja azokat a találatokat, amelyeket valójában az őt delegáló fideszes miniszterelnöknek szánnak. Éppen ezért beszélik sokan még most is a brüsszeli folyosókon, hogy Várhelyi jelölése alapvetően „golyófogó” szerepet jelent(ett), és miután a szakbizottsági meghallgatásán – leginkább politikai és nem szakmai alapon – apró darabokra szedik majd a jelöltet, így jöhet a fideszes kormányzati terv második felvonása: Győri Enikő jelenlegi fideszes EP-képviselő, vagy Petri Bernadett uniós szakértő és közvetlen forrásokért felelős miniszteri biztos, mint végső befutó. Hozzá kell tenni ugyanakkor: ezt a forgatókönyvet az már némileg módosíthatja, hogy a magyar biztos-jelölt végül nem a kiemeltebb dossziék közül kapta az egyiket, vagyis az elégedetlenkedők és Orbán-kritikus képviselők indulatai azzal lehűthetőek, hogy a magyar kormány delegáltját Ursula von der Leyen látványosan egy alsóbb polcra helyezte. (Ez utóbbi megjegyzés szerintem továbbra is csak félig igaz.) Az is Várhelyi megszavazása mellett szól, hogy ha kilövik a Fidesz-kormány jelöltjét az első körben, akkor Orbán Viktor addig húzhatja az időt az újabb jelölt hivatalos megnevezésével, ameddig csak akarja. Ezzel pedig nyilván kurucos zsarolási pozícióba kerül, ami nem lenne szokatlan az EU működését rendszerint dafke akadályozó magyar kormányfőtől. Az Európai Bizottságnak pedig minél előbb el kellene kezdeni dolgozni.
Azt állítom tehát: az egészségügyi portfolió egy taktikus „hoztam is ajándékot, meg nem is; ki is osztottam egy sallert, meg nem is” szintű megoldás Ursula von der Leyen részéről. Nem a legfajsúlyosabb dossziék közül választott, sőt, valójában azt osztotta ki a magyar jelöltre, amelyet a legkevesebben akartak volna annak keretei és – lásd járványidőszak – lehetséges terhei miatt. Az egészségügy és állatvédelem ügye ugyanakkor komoly eredmények elérésére is megnyitja a lehetőséget, ez kizárólag azon fog múlni, hogy a leendő magyar biztos mennyire veszi komolyan a feladatot, illetve mennyire hagyják neki, hogy komolyan vegye. Ha Várhelyi Olivér, vagy adott esetben végül más, Győri Enikő, esetleg Petri Bernadett lesz az Európai Bizottság magyar tagja, a szakmai felkészültség és rátermettség miatt nem kell aggódnunk. Azért viszont már izgulhatunk, hogy az illetőnek legyen lehetősége olyan forradalmi reformokat is elindítani, amelyekből a magyar egészségügy, a magyar emberek is érdemben és kézzel foghatóan profitálni tudnak. Ez már nehezebb dió, ugyanakkor a Fidesz-kormány politikáját alapvetően és határozottan ellenző, az európai egészségügy javítása iránt elkötelezett szociáldemokrataként is csak drukkolni tudok, hogy sikerüljön.
Az alábbi vélemény cikk az Index.hu oldalon jelent meg 2024.09.20.-án