Közzétéve: 2024.11.16.
Magyarországon az egészségügyi szektort foglyul ejtette a politika – ezt Kóka János korábbi gazdasági miniszter, jelenleg az egyik vezető magánegészségügyi szolgáltató vezetője mondta minap az ATV-nek adott interjújában. Jánossal sok (politikai) vitám volt korábban, de ebben most nagyon egyetértek vele – lám, már mindketten civilek vagyunk, máris több lett a közös platform. Az egészségügy finanszírozása, működtetése és menedzselése olyan forró krumpli, amelyet a kormányok jószerivel folyton egymásnak dobáltak tovább, igazán mélyreható, bátor és – ami a legfontosabb lett volna – őszinte átalakításokra tulajdonképpen senki nem volt képes. Ha voltak is próbálkozások, azokat nettó pártérdekből a politikai versenytárs azonnal becsúszva szerelte. Könnyű préda volt, naná, hogy rámentek. De legtöbb esetben meg sem próbálkoztak a valódi reformokkal: tartsuk csak lélegeztetőgépen a rendszert, majd valamikor lesz valami, valahogy – mondhatták a döntéshozók egymás után. Arról most nem kívánok mélyrehatóbban véleményt formálni, hogy Kóka János barátomnak abban mennyire van igaza, hogy radikális reformok és racionalizálás szükséges az állami egészségügyi ellátórendszerben, amivel szerinte együtt kellene járjon több kórház bezárása is; de a tévedés minimális kockázatával azt mondom: valószínűleg igaza van. Csak ezt mi, civilek már könnyebben ki tudjuk mondani, mint a politikai döntéshozók, különösen azok a hatalomgyakorlók, akik lassan tizenöt éve korlátlan felhatalmazással és lehetőséggel (no meg felelősséggel) irányítják ezt az országot, vagyis visszamutogatni a részükről már teljesen nevetséges lenne, ráadásul szabadságharcos politikájuk egyik alaptétele volt a bárminemű egészségügyi reform elleni fellépés. Talán még emlékeznek a 300 forintos vizitdíj elleni fideszes népszavazásra és annak kormány-rogyasztó hatására. Ennyi év távlatában is vitatkozhatunk jogosan arról, hogy annak idején helyes és ésszerű volt-e ezt a vizitdíj koncepciót így bevezetni, de a korrekt helyzetelemzés érdekében nézzünk most körbe és tegyük hozzá: másfél évtizednyi vizitdíj-forradalmár illiberális kormányzás után jelenleg ott tartunk, hogy az állami ellátórendszer hiányosságai és minőségbeli lecsúszása, a betegbiztonság repedezettsége miatt a magyarok évi 600-800 milliárd forintot költenek el a magánegészségügyben; ezzel az ellátások közel egynegyedét már ez a piaci szegmens látja el. Háromszáz forint sok volt akkor, most háromszázmilliárd is kevés. Nincs kétségem abban, hogy a jelenlegi kormányzati szereplők és döntéshozók között számos olyan is van, aki valóban érdemi és pozitív változtatásokat akar elérni az egészségügyben, de a politikai béklyók ezt még mindig megakadályozzák. És ennek nagyon egyszerű az oka: odafent nem lehetnek ugyanis őszinték. Magyarországon kérem nem penészes falak vannak a kórházakban, hanem „zsírra szállt por”, mint azt a kormányszóvivőtől megtudtuk. Aki szerint a nemzeti együttműködés rendszerében bármi rossz, vagy javításra szorul, az kérem hazudik, vagy legalábbis ártani akar a hazájának. Ennyi.
Az Európai Parlamentben az elmúlt években aktív tagja voltam az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó szakbizottságnak és kifejezetten büszke vagyok arra, hogy egyik kezdeményezője és részbeni kidolgozója vagyok a ma már intézményi pillérnek számító Európai Egészségügyi Unió koncepciójának. Mindezt csak azért elevenítem fel, hogy világossá tegyem: nem pusztán „politikai szemtanúként” írom ezeket a sorokat, hanem az egészségügyi ágazattal mélyebben foglalkozó egykori politikusként, az ügy iránt elhivatott közéleti emberként. Ebben a minőségemben pedig azt gondolom – és nem is fáj nekem ezt kimondani -, hogy amíg őszinte szembenézés és őszinte mondatok nem hangzanak el a mindenkori hatalom képviselőitől az egészségügyet illetően, addig társadalmi támogatása sem lesz soha egyetlen érdemi reformnak sem. A kormány punkzenésze, Lázár János legalább ki mer olyanokat mondani, hogy a közlekedési szektorban – egészen pontosan a vasúti közlekedés terén – neki „szarból kell várat építenie”. Igen, nincs ebben nagy újdonság: az utazó hétköznapi emberek mindennap találkoznak ezzel a kupaccal, így pontosan tudják milyen állagú és illatú. Éppen ezért, amikor az egészségügy kapcsán tényleg csak arra képes a másfél-évtizede kétharmados kormányzat, hogy sikerpropagandával magyarázza a rendszer működését, akkor fogalmilag alkalmatlan lesz arra, hogy egy valóban, égetően szükséges ágazati reformot sikerrel végig vigyen. Fontos emlékeztetni például arra, hogy négy éve a kormány több mint háromszázmillió forint közpénzt fizetett egy neves nemzetközi elemző cégnek – amely egyébként a szlovákiai egészségügyi reformtervet is előkészítette, húsbavágó átalakításokat javasolva -, hogy készítsen probléma- és megoldástérképet a magyar egészségügyről, ezt az anyagot azonban egy évtizedre titkosították a Karmelitában. A hivatalos indoklás szerint azért, mert ez egy „döntéselőkészítő anyag”, ami törvény szerint nem nyilvános, a folyosói őszinteség szerint viszont a tartalma „felzaklatná a megállapításokat amúgy is megérteni képtelen választói tömegeket”. Civilek egyébként évek óta pereskedtek az anyag megismerhetőségéért: az első fok megtagadta, a másodfok már kiadatta volna, de végül a Kúria mégis helyben hagyta a titkosítást. Így nem tudjuk pontosan, hogy ennyi pénzért mit javasoltak a szakemberek, csak sejtjük. Nagyjából azt, amit egyébként a már idézett Kóka János is régóta mond: a magánegészségügyi szektort is be kellene vonni az ágazat finanszírozásába, valamiféle kiegészítő biztosítási lehetőséget kellene bevezetni, érdekeltté tenni a cégeket, megemelni, de racionalizálni a szektorra költött állami forrásokat, többet fordítani megelőzésre és végre nem „ágylábak számában”, hanem „egészség-nyereségben” számolni a hatékonyságot.
Ahogy az alapvető jószándékot, úgy a szakértelmet sem vonom kétségbe a kormányzat alsóbb döntéshozatali szintjein; egyszerűen tényleg az látszik, hogy az illiberális vízió-politizálás félrelöki a racionális döntéseket. Mint Trump és az „America First”-henger a kisebb testű, patrióta mozgalmár-államokat. Kifejezetten jó döntésnek gondolom például, hogy a kormányban külön miniszteri biztos felügyeli november közepétől az egészségipart és az egészségturizmus területét – mindkettőben sok tapasztalatot szereztem, utóbbiban jelenlegi tisztségeimhez kapcsolódóan még támogató befolyással is bírok. Egyetértek azzal, hogy az egészségipar a közép- és hosszútávú jövő egyik húzóágazata, amelyben Semmelweis, Szentgyörgyi és Karikó hazájának az élen kell járnia. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy a kormányzati hozzáállást viszont jól mutatja, hogy nem az egészségügyi területért felelős minisztérium állományában van az új miniszteri biztos, hanem a nemzetgazdasági szaktárcánál, vagyis elsősorban gazdasági-üzleti szempontok alapján fordulnak majd a két, fontos ágazat felé, az egészségügyi ellátáshoz való kapcsolódás és kooperáció pedig ezek szerint másodlagos. Azt állítom, hogy az egészségügy szervezését és menedzselését, valamint a hozzá kapcsolódó gazdasági ágazatokat közösen, egymást kiegészítve kellene kezelni és – ami szintén rendkívül fontos lenne a kormányzati attitűd változásában – mielőbb elfelejteni a szuverenitási maszlagot ezen a területen. Kevés olyan szektor van, amelynek működtetése, illetve fejlődése országhatárok közé és szuverenista egyedülállásba szorítva sikeres lehet. A covid-járvány mutatta meg leginkább, hogy az egészségügy területén még inkább globálissá váltak a kihívások, a tagállamok és régiók közötti egyenlőtlenségeket pedig nem lehet negligálni. Többek között egyébként épp erről szól az Európai Egészségügyi Unió részeként általam szorgalmazott egészségügyi minőségi minimum-program, amely minden európai tagállamban azonos alapfeltételeket és követelményeket írna elő az ellátásban. Ez nagyban növelné a betegbiztonságot és a már említett „egészség-nyereséget”, vagyis az egészségben eltöltött napok számát. Teljes agyrém, hogy jelenleg a kormányzati propaganda szerint bukott államnak minősülő Németországban háromszor kisebb eséllyel kap valaki súlyos szövődményekkel járó kórházi fertőzést, mint Magyarországon. Ez teljességgel elfogadhatatlan. Addig viszont, amíg a magyar kormányzat minden olyan javaslatot és törekvést „szuverenitási kérdésként”, a nemzeti önrendelkezésünket csorbító szándékként kezel, ami például egységes európai standardokat vezetne be az egészségügyi ellátás minimum-szintjén, addig ezek a durva egyensúlytalanságok kezeletlenek maradnak. Az mindenképpen komoly esélyeket rejt magában, hogy az egészségügyi területért felelős uniós biztost Magyarország jelöli majd; ennek én kifejezetten örülök, valami csak lecsapódik ebből a lehetőségből a magyar társadalomnak is. A kormány által delegált Várhelyi Olivér ugyan egyelőre még nem ment át minden vizsgán, de az például kifejezetten pozitív, hogy elismerően és nyitottan beszélt (a Fidesz-kormány egyébként elutasító, hivatalos kommunikációjával szemben) az Európai Egészségügyi Unió programjáról.
Nincs olyan reprezentatív és hiteles felmérés, amely ne azt mutatná, hogy a magyarok túlnyomó többsége elégedetlen a hazai egészségügyi ellátás minőségével és szeretné, ha az állam többet költene rá. Eközben tudjuk, hogy az Európai Unióban a Fidesz-kormány költi a legkevesebbet az egészségügyre. A politika foglya. Igen, lehetne és kellene arról beszélni, hogy az ellátórendszer javítása nem pusztán azon múlik, hogy fél százalékkal többet fordítson rá az állam, hanem hogy azt megfelelő helyen és módon költse el. Hogy nem ördögtől való csökkenteni a kórházak számát, ezzel együtt érdemben növelve a centrumok felszereltségét, humánerőforrás-ellátottságát, megközelíthetőségét és kiszolgálását. Beszélni kellene róla, végre egyszer őszintén. A magyar emberek pontosan látják, hogy az nem „zsírra szállt por”, hanem penész a falon. Hogy a várólista tényleg olyan hosszú és nem az óvodások feltorlódott nemváltó műtétei miatt kell várni annyit arra a csípőprotézisre. Pontosan tudják, hogy azért nincs háziorvos a falusi körzetben, mert már minden eddigi doktor nyugdíjba ment és senkinek nem éri meg ilyen körülmények között vinni az alulfinanszírozott praxist. Hogy az osztrák – de már akár a román – határ túloldalán a kórházban nem szikkadt kenyérszeletet adnak reggelire, mint sok helyen nálunk. A magyar emberek pontosan látják, hogy a kormányzati szöveg és a kézzelfogható valóság között legtöbbször éles különbség van. Szerintem igenis lehet a magyar polgárokkal őszintén beszélni. Lehet őket felnőtt emberként kezelni. Lassan huszonöt évvel a rendszerváltás és tizenöt évvel a Fidesz kormányra kerülése után ideje lenne őszintén megbeszélni az emberekkel, hogy ez így tovább nem fog menni. Hogy ha jobbat akarnak, akkor ezt másképpen kell csinálni.
És ha már őszinteség, illetve igazmondás. Szerintem kezdjük azzal, hogy a kormányzat illetékesei – saját hitelességük és tisztességük érdekében is – a legapróbb részletig kivizsgálják és feltárják például a covid-járvány alatti milliárdos közbeszerzések körülményeit. Az Országos Kórházi Főigazgatóság jogelődje által kormányközeli stróman-gyanús cégekkel kötött, vélhetően túlárazott covid-teszt szerződései kapcsán a rendőrség lassan egy éve nyomoz, hosszú hónapokkal ezelőtt iratfoglalásokat is végrehajtott. De azóta sem tudunk semmit. Betakar a csönd. Pedig jogunk van tudni, hogy kik és hogyan nyerészkedtek a hatvanezer magyar emberéletet követelő járványon. Az egészségügy egy alapvetően bizalomra épülő ágazat. Ha bármit is érdemben kezdeni akarunk az átalakításával, akkor az első dolog kimosni a sötét foltokat és kiszabadítani a politikai hazugságok fogságából.
Az alábbi cikk az Index.hu oldal véleményrovatában jelent meg 2024.11.16.-án