Közzétéve: 2024.03.22.
Két évvel ezelőtt rohadt egy helyzet volt, amikor negyedik alkalommal kapott korlátlan politikai felhatalmazást a NER-maffia. Nem tagadom, hogy elkeseredett, csalódott és mérhetetlenül dühös voltam – megütött a dolog, bennem is eltört akkor valami. Mert addig a pontig úgy tűnt (és lássuk be, ezzel áltattuk és altattuk folyamatosan magunkat a demokratikus ellenzéki oldalon), hogy nincs szükség nagyobb önvizsgálatra, csak finomhangolások kellenek és majd ezután menni fog: mert mindig a kommunikáció a hibás, ki kell hát rúgni az aktuális kommunikációs főnököt és minden jobb lesz, meg újra „fel kell szántani a vidéket”, meg „kimenni az emberek közé” és akkor majd jól megbukik Orbánék gőgös tolvajrezsimje. És mindig csodálkoztunk, hogy nem. Einsteinnek tulajdonítják a mondást – pedig valójában Rita Mae Brown könyvében szerepelt eredetileg -, hogy az őrültség definíciója nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. Kétségtelen, hogy a demokratikus ellenzék – egyébként el nem vitatható őszinte hazaszeretettel, tisztességtől és jószándéktól vezérelve – sok mindent kipróbált a rendszerbuktatásra, de egyetlen dolgot mindig kihagyott: megérteni a kormánypárti sokaságot. Nem „kimenni kell” és „meghallgatni” az embereket, hanem megérteni.
Két évvel ezelőtt ilyenkor, a választási sokkból felocsúdva sajátos vállalkozásba fogtam: két kempingszékkel kiültem a Széll Kálmán tér közepére és beszélgetni vártam bárkit, akinek közvetlenül a sokadik kétharmadot eredményező választás után gondolata, kritikája, indulata volt felém/felénk a közös hazánk sorsát illetően. Határozottan állítottam és állítom ma is, hogy nem mindig értjük az ország másik felét, és ha nem is akarjuk megérteni, akkor választást idővel lehet ugyan majd nyerni, de boldog és sikeres országot közösen építeni aligha. A NER-elit maffiaállamát nem leváltani kell csupán, hanem meghaladni. Ehhez pedig előbb saját béklyóinkat kell levetni és kimozogni az egyre kisebb véleménybuborékból. Azon a kedd délutánon jutott mindenből a Széll Kálmán téren: volt elkeseredett panasz, megfontolt javaslat és kiszakadó düh. Kaptam mindegyiket. Álltam mindegyiket. Szerénytelenség, de kevés politikus volt és van a mai mezőnyben, aki ezt bevállalta volna egy súlyosan elbukott választás reggelén. Én kötelességemnek éreztem. Mert hiába akarjuk mindenki Magyarországát megépíteni, hiába hiszünk most is a saját igazunkban, ha valójában fogalmunk sincs arról, hogy az ország másik fele miért tartja még mindig – ennyi mocsokság után is – egyedül a Fidesz által kínált valóságot igaznak és támogatandónak. Aki pedig erre egyedül a leuralt médiával, a profi gyűlöletkampányokkal és a Fidesz aljas eszközeivel megnyirbált ellenzéki mozgástérrel válaszol, az ismét csak tévúton jár, de legalábbis felmenti magát az alól, hogy a helyes választ akár saját hibáin keresztül megtalálja.
Nem véletlen, hogy az elmúlt választások alkalmával – ráadásul barikádoldaltól függetlenül – felértékelődött a személyes karizma, a pártlogó helyett az adott jelölt személyes beágyazottsága, szakértelme és hitelessége, ha úgy tetszik civilsége. Nem véletlen, hogy ebben a fásultsággal kevert turbulens időszakban a legnagyobb érdeklődést és aktivitást civil youtuberek, illetve az elsővonalas aktív politikába épp csak belépő szereplők hozzák, nem pedig a hagyományos pártok. Ezt érteni kell, ebből tanulni kell. Persze, ne legyen félreértés sem: működő pártok és kipróbált személyiségek nélkül nincs rendszerváltás, legalábbis hosszútávon sikeres bizonyosan nincs. De a poshadt állóvizet felkavaró, az elhervadt virágoknak új táptalajt szóró és ezzel őket változásra serkentő mozgások nélkül viszont meg láthatóan előrelépés nincs, így minden olyan kezdeményezés, ami közelebb visz minket a közös hazához, csak hasznos. Politikai szemtanúként az elmúlt két évben különösen megtanultam – sőt mi több, személyesen megtapasztaltam -, hogy a különállóság nem zavarkeltés vagy a NER leváltását akadályozó, holmi demoralizáló ellenforradalmárság, hanem az a fajta civil érték, amelyet eddig tudatlanul alulértékelt a mainstream ellenzéki politika. Benne én is, amíg meghatározó szereplője voltam. Most, immáron civil közösségépítőként – és persze továbbra is aktív közéleti figuraként – élesebben látom, hogy azok a cölöpök, amelyekre építeni akarjuk a közös hazánkat, civil támasztékok nélkül nem elég erősek. Nem tudnak elég erősek lenni. Civil felhajtóerő, ha úgy tetszik társadalmi megrendelés vagy – kölcsön véve az elnevezést – „országos közös akarat” nélkül nincs a NER leváltásához és az ország hosszútávú, stabil kormányzásához elengedhetetlen támasztékot adó bázis. Utóbbi pedig sokszínű és nem elég számára annyi, hogy skatulyaszerű ajánlatokat kapjon: érdemi megértést és beleszólást követel magának, teljesen jogosan.
Politikai szemtanúként azt állítom, hogy a soron következő önkormányzati- és EP-választásokon ennek lenyomatát fogjuk látni. Azok a kiváló jelenlegi vagy leendő polgármesterek és önkormányzati vezetők – sok ilyet látunk -, akik helyben ezt a civil bázist sikerrel felismerték és összekapcsolódtak vele, bizonyosan jól szerepelnek majd. Az EP-választás sajátos versenyében pedig szerintem az lesz a döntő, hogy melyik politikai alakulat tudja majd hatékonyabban bizonyítani: képes meghaladni önmagát és az elmúlt évtized ellenzéki politizálásának szabadulószobás, szűk kereteit. Egyedül vagy közösen, ez részletkérdés. Az bizonyosan nem fog segíteni, hogy ehhez nagy lesz a zaj; az orbáni gépezet máris hangolja a békeháborús harsonákat a brüsszeli invázióra, amelyek igyekeznek majd minden józan hangot és nyitottvégű mondatot túlkiabálni. Európai politikusként különösen fájó kimondanom, de az európai érdekképviselet, az Unió működése és benne közös hazánk jövője vajmi kevéssé fog számítani az EP-választáson meghozott állampolgári döntések során. Ez a voksolás most egyszerre fog szólni a narancsrezsimről és az ellenzékről, egész pontosan – és ez fontos – az ellenzéki létről, nem pedig a pártokról magukról. A kutatások által sokszor (részben helyesen) a bizonytalanok közé sorolt, nagyszámú „civilség” képviseletet fog keresni magának. Akár protesztként. Ha ezt – az általam fentebb már említett módon – az újabb sorsdöntő, soron következő országgyűlési választásokig sikerül feldolgozni, megérteni és átformálni, akkor valami új egység, egy új esély is megteremtődhet. Mert, ahogy mondani szoktam: „minden rendszer megbukik egyszer”. Az pedig, hogy mikor, csak rajtunk múlik. Ha minél többen felismerik: egymás buborékokon túli megértése és a civil erő partnersége nélkül nincs közös haza, akkor közel a megoldás. Ha jól látom, egyre többen felismerik ezt.
Az alábbi cikk az Index.hu oldalon jelent meg 2024.03.22-én