Közzétéve: 2023.10.22.
Október 23.: ott a helyünk az utcán!
„Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen” – írta az 1956-os események kapcsán született írásában Faludy György. És valóban, a magyarok története mintha másból sem állna, minthogy lázadunk az elnyomóink, a rajtunk élősködő nagyságosok ellen, hogy visszanyerjük – vagy elnyerjük végre az áhított – szabadságunkat. Hogy jöjjön végre a nyugatos jólét, amit a gorenje-hűtőkért való rövid kiruccanások idején volt szerencsénk legalább egy kicsit megszagolni. Hogy jöjjön el az a fejlődés és gyarapodás, amiről Orbán Viktor is évtizedek óta beszél, és amit az elmúlt tizenhárom évben mindig a következő nagy fenyegetés legyőzése, de minimum a soron következő választás utánra ígért meg az országnak. Aztán mindig lett persze egy újabb, eddig nem látott kanyar és egy újabb legyőzendő szörny, ami még útját állja mindannyiunk Kánaánjának. Ez a magyar sors: hiába van a vezetőinknek bő évtizede korlátlan hatalma és lehetősége, az a szemét magyarellenes világösszeesküvés folyton elgáncsol minket a cél előtt.
A 90-es rendszerváltás kétségtelenül friss levegőt és lehetőségeket hozott, a történelem azonban a fene egye meg, tényleg állandóan ismétli önmagát. Nekünk valóban mindig Mohács kell, de ha az nem is, akkor valaki, aki megmondja – aki kérlelhetetlenül rámutat arra -, hogy ki miatt nem jött el még az a várva várt jólét. Mert, ha tudjuk, hogy ki tehet róla (és hál’Istennek nem mi vagyunk azok, hanem mindig valaki más), akkor nem rajtunk múlik a dolog: nyugodtan ráhagyhatjuk tehát a hatalmasokra, hogy megoldják; mi elég, ha csendben robotolunk tovább és esetleg jól orrba verjük a világösszeesküvőket, ha szembe jönnének a földes úton. Fájdalmas iróniával írom ezt Önöknek – és elnézést a csavaros szóvirágokért -, de tényleg szomorú látni, ahogy láthatóan semmit nem tanulunk a történelemből. Sőt, hagyjuk, hogy kényszeres politikai kalandorok bohócot csináljanak mindannyiunkból; mindenen és mindenkin nyerészkedjenek, szembe köpjék még saját választóikat is.
A Fidesz ma már érezhetően nem találja a közösséget ’56 szellemével. Érzik, hogy ezen történelmi emlékezésben a rossz oldalon állnak, Orbán ezért is menekül el újra Budapestről október 23-án. A Fidesz miniszterelnöke nemrég Vlagyimir Putyinnal parolázott egy pekingi konferencián. Már önmagában az botrányos, hogy mosolyogva kezel vele (én szintén meghívottja voltam a kínai eseménynek, de sok más európai döntéshozóval együtt tüntetőleg kivonultam Putyin beszéde alatt), de az végképp minősíthetetlen, hogy nem teljesítette erkölcsi kötelességét és nem fogalmazott meg világos, kemény és egyértelmű mondatokat az ukrajnai agresszióval kapcsolatban. Erkölcsi kötelessége lett volna, hiszen erről maga Orbán is beszélt annak idején, amikor Putyin még a grúzokat rohanta le, hasonlóan vállalhatatlan körülmények között. Akkor – ez még 2008 – a Fidesz elnöke egy szárszói konferencián konkrétan arról beszélt, hogy éppen ’56 miatt különös erkölcsi kötelesség terheli a magyar vezetőket olyan esetben, amikor független országot ér orosz katonai agresszió. „A ma bennünket körülvevő konfliktus lényegi ténye pedig úgy hangzik, hogy Oroszország egy másik független állam, Grúzia területén katonai akciókat hajt végre. Ez az a tény, amiről nekünk véleményt kell kialakítani, minden más csak mellébeszélés, önfelmentés és a szocializmus itt maradt erkölcsi relativizmus maradványa. Azt javaslom, beszéljünk világosan: ami katonai agresszió, az katonai agresszió” – fogalmazott akkor Orbán, de a katonai agressziót most Pekingben már ki sem ejtette a száját, sőt „katonai műveletnek” hívta a háborút a putyini retorikának megfelelően. Azt már ide sem hozom, hogy annak idején az akkor még fidelitasos Deutsch Tamás az orosz nagykövetség előtt tüntetett, azt kiabálva: „Ma Grúzia, holnap talán Ukrajna, nem tudjuk, hogy hol lehet a vége?!” Most pedig lapítanak, sunnyognak, biznyákolnak. Tragikus. Orbán ennél fontosabbat is mondott a grúz konfliktus évében, ami – mondhatnám némi cinizmussal – talán a holnapi, október 23-i beszédének is vezérfonala lehetne, de tudjuk, hogy erre nem számíthatunk tőle. Azt mondta ugyanis, hogy „Magyarország egy felértékelődő, közép-európai régióban találhatja meg a gazdasági és politikai számításait. Nem egy közép-európai külön utas, oroszbarát, magát az orosz érdekek alá rendelő vonalvezetés szolgálja az érdekét.” Kerek és egyenes mondatok egy mára gerinces egyenességét vesztett embertől.
Faludy szavai szerint minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen. Talán ilyen költőien túlzó, heves és forradalmi tettekre most nincs szükség, de a jelenlegi rezsim demokratikus elzavarására mindenképpen. Szintén Orbánt idézem, amikor (egyébként 56-ot párhuzamba hozva) azt mondta még ellenzékiként: azokat a kormányokat mindig eléri a végzete, amelyek semmibe veszik az embereket és nem adják meg a mindenkinek járó tiszteletet és elismerést. „Ez lesz a végső bukásuk oka” – mondta egész pontosan a mostani kormányfő. Sok igazság van benne. Az Orbán-rezsim most hétfőn vélhetően nem fog még megbukni. De tudjuk, hogy minden rendszer megbukik egyszer. Éppen ezért van szükség minél többekre holnap az utcán, hogy tudatosítsuk a rendszerrel: a történelem rossz oldalán áll, fékevesztettsége árt Magyarországnak, a NER pedig össze fog roppanni a bűnei súlya alatt, sorsát nem kerülheti el. Mi, ott leszünk holnap az utcán. Az Esély Közösség – mint a megmozdulás egyik szervezője – ott lesz holnap az utcán. Érted. Értetek. Ugye, érted?!
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázharmincadik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a közös hazának.
dr. Ujhelyi István
Európai Parlamenti képviselő / az Esély Közösség alapítója
2023. október 22.