Közzétéve: 2024.05.12.
Európai minimum kell az egészségügyben!
Világszerte ma ünneplik az ápolók nemzetközi napját, ezzel egyszersmind az 1820. május 12-én született Florence Nightingale-re emlékezve, aki arisztokrata kiváltságai ellenére ápolónőnek tanult és hadikórházakban mentette a szenvedőket fáradhatatlanul, többek között a krími háború idején. Nem kérdés, hogy ezen a napon kiemelt figyelemmel és tisztelettel fordulunk az ápolók, valamint minden egészségügyi dolgozó felé, akik előtt önfeláldozó munkájuk miatt nemcsak a mai évfordulón, de minden egyes nap kötelességünk fejet hajtani. Az egészségügy hőseit fontos megünnepelnünk, ha már az egészségügyi ellátórendszer állapotát és működését illetően semmilyen ünneplésre nincs okunk.
Az egészségügyi szakdolgozóhiány egész Európában komoly gondot jelent, egyes felmérések szerint a kontinensünkön legalább 1,8 millió egészségügyi dolgozó hiányzik a rendszerből; ez a szám ráadásul 2030-ra egyes becslések szerint már a négymilliót is el fogja érni, hacsak nem találunk valamilyen megoldást közösen erre a problémára. Az egészségügyi szakdolgozóhiány Magyarországon különösen súlyos, a szakmai szervezetek adatai szerint legalább 20-25ezer ápoló hiányzik a hazai ellátórendszerből. Az Európai Unió országai közül ezzel a hiányszámmal messze a sor végén vagyunk: az ezer lakosra jutó ápolók számában csak a görögök és a lettek teljesítenek nálunk rosszabbul, míg például a kormányzati propagandában élhetetlen helynek mondott Ausztriában kétszer annyi ápoló jut ezer lakosra, mint nálunk. Nem kérdés, hogy a súlyos covid-járvány is sok tízezer egészségügyi dolgozó életét ragadta el világszerte, ami szinte pótolhatatlan hiányt okozott, a rendszerszintű probléma azonban ennél jóval régebbi és jóval mélyebb. Csak egy újabb magyar példa: míg 1996-ban egy harminc ágyas osztályon még ugyanennyi ápolót kellett foglalkoztatni, addig ma harminc beteg mellé mindössze tizenegy ápoló a hivatalos kórházi előírás; és mindannyian tudjuk, hogy a valóságban sokszor még ennél is jóval kevesebben vannak. A szakember hiány nem egyszerűen kényelmi vagy humánlogisztikai probléma, hanem súlyos, életveszélyes helyzetet is okozni képes működési zavar. Minél több beteget kell ellátnia egy ápolónak, annál magasabb a kórházi fertőzések és halálozások aránya. Azt pedig most is jól tudjuk, hogy Németországban például háromszor kevesebb eséllyel kap valaki – akár halálos – kórházi fertőzést, mint Magyarországon. Ez agyrém.
Kérdezhetném persze, hogy mit várunk egy olyan kormányzattól, amely lassan másfél évtizednyi korlátlan, kétharmados felhatalmazással sem volt képes érdemben megváltoztatni az egészségügyi ellátórendszer működését. Nem azért, mert nem lett volna képes rá, vagy ne lett volna hozzá megfelelő forrása és szakértelme. Egy nagy túrót! Egyszerűen kedve, szándéka, politikai érdeke nem volt hozzá. Orbán Viktor és a Fidesz – manapság oly divatos kifejezéssel élve – nemzetstratégiailag kiemelt ágazattá emelhette volna az egészségügyet az elmúlt tizenöt évben, akár csak azzal, hogy kiemelt összegű, nemzeti/ágazati minimálbért vezet be és jelentős uniós forrásokat fordít a fejlesztésekre. Hogy valódi életpályát, megbecsülést és minőségi szolgáltatásokat nyújt az ellátórendszer valódi tartó pilléreinek, a benne dolgozóknak. De nem tette, helyette ömlött a pénz műfüves focipályára, luxusberuházásokra, rongyrázásra. Magyarországon ma (ha az átlagkereseteket vesszük alapul, akkor) egy NB1-es focista konkrétan tízszer többet keres egy ápolónál. Ez nonszensz. Tényleg az.
Az Európai Parlament egészségügyi szakbizottságának tagjaként néhány évvel ezelőtt – még a koronavírus felbukkanása előtt – kezdtem el arról beszélni a szakmai fórumokon, hogy szükségünk lenne egy Európai Egészségügyi Unióra, amelynek fontos alapja egy olyan általános, minőségi minimum, amely minden tagállamban előírja, hogy milyen szolgáltatást kell nyújtania egy európai uniós ország egészségügyi ellátórendszerének. Az ugyanis igencsak ellentétes az általunk nagyra tartott európai értékekkel, hogy jóval nagyobb eséllyel fedezik fel még időben a daganatos betegségemet, ha Nyugat-Európában élek, mintha a keleti végeken. Az EU egyik fontos alapköve, hogy közösségként ezeket a különbségeket ledolgozzuk. Ideje lenne tehát a jelenleg kizárólagos nemzeti hatáskörben lévő egészségügyet is legalább minimum-szinten európai standardoknak alárendelni. Bizonyos minőségi különbségek nyilván így is hosszú évtizedekig megmaradnék még, hiszen nem várhatjuk, hogy Taksonyban is másnap ugyanolyan szintű ellátást kapjanak a helyiek, mint Stockholmban. De az embertelen és abszurd, hogy minimális minőségi követelményeink sincsenek ezen a területen. Az Európai Egészségügyi Unió koncepciója azóta – köszönhetően többek között a covidnak – különálló pillére lett az Európai Uniónak, a minimum standardok kapcsán pedig elindult a folyamat, de még messze az igazán kézzel fogható eredmény. Az Európai Parlament több határozatot is elfogadott az általam szorgalmazott minimumokkal kapcsolatban, például egy átfogó stressz-teszt elvégzését kérte minden tagállami kormánytól, hogy feltárjuk a helyi rendszerproblémákat. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy míg a koncepciómat a Fidesz politikusai szuverenitásvédelmi okokból rendre csak köpködték a nyilvánosság előtt, közben szép csendben mindig megszavazták a kapcsolódó parlamenti állásfoglalásokat. Most, amikor az Orbán-kormány épp egy átfogó – és egyesek szerint hátsó szándékoktól sem mentes – ellenőrzést hajt végre az egészségügyben, jogosan merül fel bennem a kérdés: talán végre megértették az Európai Egészségügyi Unió céljainak lényegét és készek az Unióval közösen dolgozni a minőségi követelményrendszeren? Azok után, hogy ezzel kapcsolatos szakmai megkeresésemre korábban az Orbán-kormány csak nyegle és „az EU ne szóljon bele a magyar egészségügy minőségébe” szöveggel tudott válaszolni, vannak kétségeim. De, hátha most jött meg az eszük. Vagy legalább csak a lelkiismeretük. Már az is valami.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázötvennyolcadik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2024.05.12.