Közzétéve: 2024.05.06.
Továbbra is bizsergő érdeklődéssel figyelem a Magyar Péter-jelenség hömpölygését és a tizenéve betokosodottnak látszó belpolitikai keretek látványos elporladását. Nem mondom, hogy hátra dőlve és popcornnal a kezemben várom a végefőcímet, mert ennél jóval aktívabb közéleti szereplő voltam és maradok az EP-mandátumom lejárta után is, de az átmeneti kicsekkolásomról szóló döntéssel kétségtelenül meglett az a luxusom, hogy kellő távolságból és kényszerek nélküli objektivitással tudom vizsgálni az eseményeket. Amolyan politikai szemtanúként.
Elmondhatatlanul dühít, hogy a Fidesz-kormány egyszerű pitiánerségből még az uniós csatlakozásunk huszadik évfordulóját sem volt képes a történelmi pillanatnak kijáró tisztességgel megünnepelni; bezzeg a NER megalapításakor fali nyilatkozatok kitűzését tették kötelezővé, a NER huszadik évében – ha lesz annyi – bizonyára külön bélyegsorozat és arannyal vert emlékérem is lesz majd a nagyérdeműnek. Azt több helyen és több alkalommal is kielemeztem már, hogy Orbán Viktor nyilvánvalóan személyes sértettségből (is) gyűlöli az európai közösséget, egyszerűen nem tudja feldolgozni, hogy – miután elvesztette a választást – nem az ő aláírása szerepel az uniós csatlakozási dokumentumokon, hanem a szocialista Medgyessy Péteré és Kovács Lászlóé. Mi, az európaiságunkra büszke magyarok pedig azt nem fogjuk elfelejteni, hogy Orbán Viktor nem volt hajlandó az aláíró-ceremóniára az ellenzéki politikusokkal is kiegészült állami delegációval együtt utazni, az EU-csatlakozásunk parlamenti ratifikációjának idején pedig Áder Jánossal inkább valami kamu vidéki fideszes pártgyűlésre mentek, csak ne kelljen róla szavazniuk. Orbán egy okos és rafinált politikus, mégis vannak dolgok, amelyekben néha valami fura zsigeriség kerekedik nála felül a számító, taktikus működésen: ilyen például a melegekkel kapcsolatos teljesen abszurd háborúja, vagy épp az Európai Unió ellen vezényelt, önmagában értelmezhetetlen szabadságharca. A magyarok egész történelmük során a felvilágosult és nyugatos világ felé tartottak, kompországunk pedig húsz évvel ezelőtt megannyi könny és véráldozat után végre megérkezett az európai kikötőjébe. Nem lehet kérdés, hogy Magyarország helye és hosszútávú biztonsága, valamint fejlődésének garanciája az Európai Unió közösségében van; aki ezt bármilyen módon gyengíti, vagy hazardírozik vele, az súlyos bűnt követ el.
A Fidesz most megint emeli kicsit a tétet és a harci harsonák zengése mellett azt hirdeti, hogy meg kell állítani a „brüsszeli háborúpárti elitet”, „le kell csapolni a mocsarat”, meg „békepártiakat kell küldeni az Unióba”. Azt is hosszan kifejtettem már legutóbb, hogy „Brüsszel elfoglalása” sem olyan egyszerű, mint, ahogy azt a megafonosok értelmi szintjén felfestik, ráadásul, ahogy a Fidesz hirdeti, még csak nem is lehetséges. Az Európai Bizottság tagjait az európai kormányok delegálják, vagyis a magyarországi EP-választás eredménye vajmi keveset fog jelenteni az új Bizottság összetételében; ráadásul, ha a Fidesz mind a 21, nekünk járó helyet esetleg elvinné, akkor sem tudná „elfoglalni Brüsszelt”, az Európai Parlament ugyanis 705 tagból áll. A jelenleg frakciónélküli fideszesek tehát max a büfében foglalhatnak maguknak asztalt, nem pedig európai kormányrudat. A Fidesz európai politikája ugyanakkor a választás előtt legalább világos: folytatják a blőd valósághajlítást, a káros uszítást és a kivagyi politikai szerencsejátékot. Ennek köszönhetően a magyar kormányfőre csak akkor figyelnek, ha vétóval zsarol, a nekünk jogosan járó uniós pénzek jelentős része pedig még mindig befagyasztva várja, hogy Orbánék legalább részben helyreállítsák a jogállamot. Aki szerint ez az ország javát szolgálja, hát tessék, szavazzanak a Deutsch Tamás vezette listára.
A Magyar Péter-jelenség hullámain forradalmi módszerrel kiválasztott EP-képviselőjelöltekből még nem tudjuk, hogy hányan jutnak végül mandátumhoz, de a felmérések szerint 3-4 szinte biztosan kinéz. Legalább is, ha most vasárnap választanánk, de sok idő van még a voksolásig, így ez gyenge jóslás. Politikai szemtanúként kifejezetten lelkesen és az innovatív megoldásokat, a tisztítótüzet hozó kezdeményezéseket pozitívumként fogadva nézem az eseményeket, ugyanakkor nyilván bennem is megfogalmazódik – különösen rutinos EP-képviselőként -, hogy a Tisza-párti befutók vajon kinek az érdekeit fogják szolgálni? A magukét? A magyar érdekeket vagy a Magyar-érdekeket? Mert nagyon nem mindegy. A rájuk leadott proteszt voksokkal persze lehet és kell is üzenni a NER-nek, meg a saját maga fogságában vergődő ellenzéknek és a jelöltek impozáns önéletrajzai alapján akár kifejezetten sikeres EP-képviselői karriereket is láthatunk majd a következő öt évben, de azért ezen a harctéren érdemben helyt állni mégsem csak facebook-profilok kezeléséből áll majd. Azt már hallottuk, hogy Magyar Péter ideje korán jelezte: a konzervatív európai néppárt frakciójához fognak csatlakozni, ami a „polgári Magyarország árváinak”, a kiábrándult fideszeseknek jó hívőszó lehet, az ellenzékből kiábrándult, bizonytalan baloldaliaknak már kevésbé. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy milyen európai vízió mentén fognak politizálni a Tisza-párti brüsszeliták.
Magyar Péter eddig keveset beszélt az Európa-politikájáról, de például a Puzsér Róberttel folytatott beszélgetésében és a május elsejei facebook-posztjában már felcsillant néhány kapaszkodó. Magyar azt mondta, hogy nem hisz az európai egyesült államokban, mint szuperállamban; szerinte Európa akkor erős, ha a tagállamok erősebbek lesznek és utána lehet majd mélyebben integrálni a rendszert. Eddig rendben vagyunk, az európai egyesült államok vízióját magam sem támogattam soha, szerintem ez a koncepció annak a bizonyos lónak a másik fele, amelyre nem szerencsés esni. Ugyanakkor nem világos, hogy mitől lesz erősebb egy tagállam és mikor lesz elég erős a mélyebb integrációhoz? Nem pont attól tudna erősebb és versenyképesebb lenni, ha bizonyos területeken – nem szuperállami, hanem józan módon – a mélyebb integrációt mielőbb meglépnék? Én például évek óta szorgalmazom az egészségügy kizárólagos tagállami hatáskörének újragondolását. Ha valami, akkor legutóbb a pandémia tökéletesen bebizonyította, hogy a határokat nem ismerő veszélyekkel nem lehet határokon belül egyedül küzdeni. Nem beszélve arról, hogy az általam követett európai eszmének tökéletesen ellentmond, hogy Németországban például háromszor kevesebb eséllyel kap valaki kórházi fertőzést, mint Magyarországon. Vagy hogy Franciaországban nagyobb eséllyel diagnosztizálják időben valaki rákbetegségét, mint mondjuk Bulgáriában. Ez nagyon nincs jól, ez nagyon nem fair; ideje hát megállapodnunk egy olyan egészségügyi minimum szolgáltatásban, amely megfelelő szintű, minőségi ellátást garantál minden európai tagállamban. Remélem például, hogy ha a Tisza-listán szereplő orvos bejut az Európai Parlamentbe, akkor az ezzel kapcsolatos küzdelmemet folytatni fogja; ha kell, segíteni fogom ebben. Abban is egyetértek Magyar Péterrel, hogy a belpolitikai vitáinkat nem feltétlenül kell Brüsszelben lefolytatni, az Európai Unió nem fogja leváltani helyettünk a NER tolvaj rezsimjét. Persze, hogy nem. Ezt csak mi tudjuk megtenni, itthon. Az viszont már valóban érdemi vitapont, hogy mit kell egy EP-képviselőnek tennie akkor, ha a magyar kormányt elítélő határozat kerül a plenáris ülés napirendjére, amely adott esetben szankciókat szorgalmaz az uniós pénzeket elsíboló fideszes kormányzattal szemben. Mi a helyes döntés? Egyetérteni vele, vagy elutasítani? (Én legutóbb, az utolsó plenáris ülésen szereplő magyar-ügyben megszavaztattam a követőimet és az ’igen’ gomb megnyomására köteleztek) Abban nincs vitám Magyar Péterrel, hogy a Fidesz-kormány bűneit rögzítő és elítélő jelentésekben időként voltak olyan túlzásba eső megállapítások, amelyek – bár igazak és jogosak voltak – az eredeti szándékot nem segítették és kellő muníciót adtak a kormánypropagandának, hogy kiszereljék és unalomig zengjék. Az viszont a kormány narratívája, hogy az Orbán-kormány egyenlő Magyarországgal és aki az Orbán-kormányt támadja, az Magyarországot támadja. Ez természetesen nem igaz. És nem vagyok hajlandó sem korábban, sem most, közéleti civilként elfogadni. Személyes küzdelmem és személyes eredményem volt – még az öt évvel ezelőtti parlamenti EP-ciklusban -, hogy a jogállamisági állásfoglalásokba bekerült a végső kedvezményezettek védelme, vagyis annak garanciája, hogy azok az önkormányzatok, civil szervezetek, pályázók akkor is megkapják a nekik járó uniós forrásokat, ha azt a kormánynak kell előfinanszíroznia, mert a jogállamisági kifogások miatt a támogatások egyelőre brüsszeli számlákon maradnak. Ilyen és ehhez hasonló módosításokkal, garanciális elemekkel lehet(ett) és kell(ett) finomhangolni a jogállamiságot érintő dokumentumokat. Ez szerintem valós magyar érdekképviselet, és nem bullshittelés.
A Magyar Péter-jelenség most már, egyelőre nem tudjuk milyen végeredménnyel, de bizonyosan felforgatja a belpolitikai viszonyokat. Én örülök neki. Ránk fért már. Hogy mindez mennyiben erodálja a NER rendszerét, illetve milyen megtisztulást hoz a demokratikus ellenzéki oldalon, majd csak június 10-én, illetve 2026-ban fogjuk látni. Semmi nem marad úgy, ahogy eddig volt – ebben szinte biztos vagyok. És négy kétharmad után már az is valami. Sőt.
Az alábbi írás az Index.hu oldalon jelent meg 2024.05.03.-án