Közzétéve: 2023.11.26.
Ha tetszik, ha nem: mi egy vérből valók vagyunk
Sokszor fogtam hozzá ennek a mai nyílt levélnek a megírásához: nehezen egyensúlyoztam az indulataim, az elkeseredettségem és az őszinte hídépítési szándékom között. Sokszor kezdtem neki ennek a szövegnek, mert – és milyen szomorú ez – ki kellett centizni, hogy a lehető legkevesebben értsék és magyarázzák félre. Persze, tudom, mindkettőből lesz így is épp elég.
Azon hosszadalmas és parttalan lenne vitatkozni, hogy ki vagy mi, és miért szakította szét a magyar nemzetünket; hogy ki emelte jelen generációnk első szellemi barikádját, vagy mi okozta, hogy magyar és magyar ásta be egymással szemben magát a mi életünkben eszement ideológiai lőállásokba. A magunk által húzott frontvonal egyik vége szerint a „szemkilövetők”, a másik véglet szerint „O1G” és tolvajbandája miatt van szellemi polgárháború az országban. Nekem is van véleményem, hogy mi volt az az első, tudatos politikai lépés, amely a választói táborok előre megfontolt szembeállítását célozta (én ezt a nemzeti kokárda fideszes kisajátítására és a „haza nem lehet ellenzékben” kijelentés idejére teszem), de mint jeleztem, ezt meghagyhatjuk a szubjektív értékelés keretei között. Abban viszont határozott és megingathatatlan vagyok, hogy a 2010-es kormányváltással – az előző politikai időszak vétkes és vétlen lépései miatt először még tulajdonképpen jogosan – elnyert kétharmados, vagyis korlátlan felhatalmazást szerző Orbán Viktor és pártközössége ezt a valóban kivételes lehetőséget, és vele együtt az ekkor még a jelenleginél jóval szélesebb és színesebb támogatói tömeg (ha úgy tetszik az ország teljes) bizalmát nem arra használta fel, amire hivatott lett volna. A Fidesz miniszterelnökének minden eszköz és lehetőség a rendelkezésére állt, hogy saját gazdasági, politikai és ideológiai céljainak megvalósítása mellett túllépjen a rendszerváltás utáni elitharc hibáin és végre megtörje a magyar átkot, vagyis, hogy mi valahogy mindig készek vagyunk egymást szemét örömmel kivájni az aktuális hatalmasok sakktábláján tologatott bábuként. A jelenlegi kurzus támogatói – ha egy picit is őszinték magukhoz – sem gondolhatják, hogy Orbánnak sikerült az elmúlt tizenhárom évben valóban egységbe rendeznie a magyar nemzetet. A saját táborát nyilvánvalóan igen, de a magyar nemzet nem pusztán abból a néhány millió emberből áll, akik most követik és támogatják a miniszterelnököt. És ez egy fontos pont, amelynek reparálása nélkül – fessen bármit a kormány a plakátokra – valójában Magyarország soha nem lesz igazán sikeres, soha nem lesz igazán győztes. Soha nem lesz olyan, mint amilyennek most hazudják. Amíg egymást rekesztjük ki a magyar nemzetből, addig hihetjük magunkat óriásnak, de saját magunk törpéi maradunk.
Azért tartottam fontosnak, hogy újra a magyarság és magyarkodás káros légköréről írjak, mert láthatóan egyre toxikusabbá lesz ebben a közös hazánk, ez pedig – bár egy egyre szűkülő érdekkör számára még bizonyosan előnyös, de – Magyarország és a nemzetünk hosszútávú, sikeres fejlődése szempontjából a szakadék maga. Ha valóban őszinték vagyunk, akkor azt is fel- és el kell ismerni, hogy tizenhárom évnyi NER után sok elkötelezett ellenzéki is bizonytalan, hogy van-e egyáltalán bármi, amit támogatni/szeretni/kedvelni lehet, ha az Orbán Viktor és a Fidesz számára is fontos. Ellenzéki-e az ember, ha tetszik neki a felújított Várkert bazár, ha átszellemülten szokta énekelni Ákos korai dalait, vagy ha rajongva követi a magyar fociválogatott sikereit?! Mi az hogy, nagyon is! Nekem tetszik a Várkert Bazár, sokszor önkénytelenül is Ákos és Bonanza Banzai dalokat dúdolgatok vezetés közben, a fociválogatott legutóbbi EB-meccsein pedig rekedtre üvöltöttem magam. Ettől nem vagyok nagyobb magyar és nem vagyok kevésbé a rendszer ellenzéke. Teljesen elkorcsosult az a gondolkodás, ami mindent fekete-fehér mátrixon keresztül közelít és értelmez; bármelyik oldalról legyen is szó. Ahogy nem vagyok kevésbé magyar, ha problémának és abszurdnak tartom a kormányfő kertje mellé, részint közpénzből épített focistadiont, ahogy azt is, hogy az állami forrásokkal kitömött focicsapatok költségvetése összességében jóval több, mint például a magyar kórházak adóssága. Továbbra is tartom, hogy büszkék lehetünk a válogatott évtizedek óta nem tapasztalt sikeres menetelésére, de ezzel együtt is indokolatlan aránytalanságnak tartom a foci hazai közfinanszírozását, mert az utánpótlás akadémiai rendszerének eredményessége mindezt nem igazolja vissza. (A méltán ünnepelt Szoboszlai Dominik is tudtommal alapvetően édesapja utánpótlás-nevelőjéből került ki, nem a felcsúti közpénz-akadémiáról) A foci iránti rajongás, a válogatott melletti drukkolás és a közpénzek kapcsán jogosan felmerülő kérdések megfogalmazása tökéletesen megfér egymás mellett. Sőt. Aki az edzőt szidja egy rossz meccs után már nem is igaz drukker? Sokszor épp akkor az. Mindennel lehet vitatkozni, lehet vele tényeket, számokat ütköztetni, még akár hitbéli vitát is lehet folytatni, de ennek normális, egészséges társadalomban semmi köze nem szabad legyen a nemzeti érzethez. Hogyan is lehetne?! Azok pedig, akik nem tudják már hova felírni magukra, hogy nekik „Magyarország az első”, azok épp saját, állítólagos nemzeti elkötelezettségüket gyalázzák meg, amikor például tőlem elveszik annak jogát és lehetőségét, hogy őszintén örüljek a magyar fociválogatott győzelmeinek.
Leírhatatlanul undorít, ahogyan a kormánypárt kiszolgáló közege szervezett módon hergelt a válogatott csoportgyőzelme után a fideszen túli tömegek ellen és vonta kétségbe bárki magyarságát, aki nem ugyanolyan vallásosan rajong a fociért. Ahogyan undorított, miként kedélyesen paroláztak egyesek a frissen Nobel-díjas íróval, közvetlenül azután, hogy kirekesztően „imrekertészezték”. Ahogyan undorít, miként „románoznak”, „bolgároznak” teljesítmény nélküli, pökhendi kis percemberkék másokat, közben magukat közös magyar nemzetünk kiemelkedő alakjának látják és láttatják. Nos, csak nekik mondom: (Kossuth jellemzése után) közmegegyezéssel a „legnagyobb magyart” Széchenyi Istvánnak hívják. Bécsben született és a harmincas évei elején tanult csak meg – szónoki szinten is – helyesen magyarul. Gondolom, ha Széchenyi élne, most a kormánypártiak simán „labancoznák” és őt is mikrofonokkal kergetnék, hogy az osztrákoknak drukkol-e. Végtelenül abszurd és szánalmas. Szégyellni fogjátok még magatokat ezért a pitiánerségért.
Magyar vagyok és ez különleges életérzés. Semmihez sem fogható. Büszke vagyok arra, hogy ennek a nemzetközösségnek a tagja és képviselője lehetek. Elhivatott szociáldemokrataként egy igazságos, szolidáris és európai Magyarországban hiszek és mint így, az ezzel szembenálló NER kérlelhetetlen és elhivatott ellenfele vagyok. A jelenlegi hatalom tagjait az ország jelene és jövője szempontjából káros vezetőknek tartom, akik szerintem rossz irányba kormányozzák a közös hazánkat, sőt, vagyonát ki is sajátítják. De soha nem vonom kétségbe magyarságukat, a nemzet iránti elkötelezettségüket. Azt, amire ez utóbbit használják, már kifogásolom és támadom, de soha nem jutna eszembe kirekeszteni őket, vagy bárki mást, aki magyarnak vallja magát a közös nemzetünkből. Egy régi vicc szerint a pokolban Lucifer azért nem állít őrt a magyarokkal teli kondér mellé, mert ha valaki ki akarna mászni, egy másik úgyis visszarántja. Rendkívül rosszízű, de sajnos ugyanolyan találó. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk egymás ellen fordulni, mindig valaki vagy valami másban megtalálni saját sorsunk nehézségeinek okát. Ezt az adottságot populista kurzusok örömmel ki is használják. Magyarország valójában akkor lesz valóban egységes és erős, ha azt az első nemzeti minimumot meglépjük, hogy nem a másik magyarságát méricskéljük. Főként, ha azt énekeljük alternatív himnuszként, hogy egy vérből valók vagyunk. Legyen akkor már a teljesítmény, a szorgalom, a nemzet számára hasznosság a mérce. Az ugyanis, ha tetszik a hatalom hangulatfelelőseinek, ha nem, egy dolog biztosan, elvehetetlenül összeköt minket: a magyarságunk.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Négyszázharmincötödik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a közös hazának.
dr. Ujhelyi István
Európai Parlamenti képviselő / az Esély Közösség alapítója
2023. november 26.