Közzétéve: 2025.03.30.
„Éles kézigránáttal végrehajtott dobógyakorlat során felrobbant a gránát a feladatot végrehajtó kormánytisztviselő kezében a Magyar Honvédség újdörögdi gyakorlóterén. A fiatal nő egyik oldalon a csukló, a másik oldalon az alkar elvesztésével járó többszörös repeszsérülést szenvedett, valamint lágyrész- és arcsérülést” – közölte a Honvéd Vezérkar törzsigazgatója a balesetről tartott, szűkszavú sajtótájékoztatóján. Fontos tény, hogy nem a honvédelmi miniszter állt ki közölni a hírt és vállalni a felelősséget, de még csak nem is a programért felelős közigazgatási államtitkár, hanem előre küldték az egyik katonát, jelentse be ő a tragédiát. Már ettől akaratlanul is ökölbe rándul az ember keze, látva ahogy a kemény utcai harcos politikai vezetés rögvest gyáván megbújik, amikor valamiért felelősséget kellene vállalni. Szégyen.
A tragikus tényeken túl az ügyben azt továbbra sem tudni, hogy pontosan mi történt és milyen körülmények között, hiszen a kormányzat és a honvédelmi vezetés szinte semmit nem oszt meg a nyilvánossággal, a sajtóban megjelent információk pedig egymásnak mondanak ellent. Míg a Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint egy öthónapos felkészülési folyamat huszonötödik napján történt a tragédia, addig máshol alig kéthetes civil programról beszélnek, legutóbb pedig a Népszava már azt is tudni vélte, hogy felkészítés nélkül, a bevonulás utáni első „csapatösszevonási” napon történhetett a baleset. Az ügyet – bízzunk benne, hogy – a hatóságok lelkiismeretesen ki fogják vizsgálni és a büntetőjogi értelemben vett felelősöket meg fogják találni, meg fogják nevezni és el fogják számoltatni. Ez szikár erkölcsi kötelesség, függetlenül attól, hogy a fiatal áldozat életében a felelősök valódi elszámoltatása pozitív változást már aligha hozhat.
Politikai szemtanúként én most a politika felelősségéről akarok néhány határozott mondatot rögzíteni. Populista módon szokás arra hivatkozni a politikusi felelősségvállalás kapcsán, hogy ha Japánban csak néhány percet késik a vonat, akkor a közlekedési miniszter máris benyújtja a lemondását. Ez azonban csak egy jól hangzó legenda, és bár a japán vasutak pontosságára valóban sajátos figyelem hárul, a bűnbánó miniszteri lemondásnak történelmi valóságalapja igazából nincsen. Az azonban egyáltalán nem ritka gyakorlat, hogy súlyos esetek kapcsán az adott kormánytagok – még ha közvetlen tevőleges felelősségük nincs is adott ügyben -, mint a területért felelős politikai vezetők lemondanak, de legalábbis felajánlják lemondásukat a kormányfőnek; ezzel is tisztességet és példát, adott esetben együttérzést mutatva. A gránát-baleset kapcsán, amelyben nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egy huszonéves köztisztviselő, a Miniszterelnökség egyik titkárnője nyomorodott meg fizikailag és nyilvánvalóan lelkileg egyaránt, ilyen felelősségvállaló mondatokat sem a honvédelmi tárca illetékes vezetőitől, sem a Miniszterelnökség első embereitől nem lehetett hallani ezidáig. Sőt, aki ezt bármilyen módon is felvetette, kérdésekkel élt az ügy kapcsán és felháborodásának adott hangot, amiért civil köztisztviselők kezébe adnak éles gránátokat, nyomban arrogáns kioktatást kapott. A hatalom urai – rögzítsük még egyszer: felelősei – „mély megvetésről” beszéltek a felszólalók kapcsán, szerintük a kritikusok „sunyi és alattomos módon” visszaélnek egy emberi tragédiával, így ennek mentén az egyébként jogos kérdéseket egyszerűen politikai célok érdekében tett ízléstelen nyilatkozatoknak minősítették. Döbbenetes volt, amikor Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón a kártérítés kapcsán úgy fogalmazott, hogy „ez olyan, mint egy munkahelyi baleset”. Hogy tessék?! A borzalmas tragédiában egy irodai titkárnőről és éles katonai gránátról beszélünk – milyen munkahelyi baleset?! De a leghátborzongatóbb cinizmus mégis az volt, amikor Orbán Viktor, a Fidesz miniszterelnöke azt mondta: „hősnek tekintjük a hölgyet, aki elvesztette a két karját”. Hogy mi van?! Egy huszonéves titkárnő, akinek a macsófixációs kormányzat éles gránátot nyom a kezébe – lényegtelen, hogy mennyire önkéntes, vagy „ajánlottan önkéntes” alapon – és az leszakítja a végtagjait, nem hős, hanem áldozat. Aki nem kitüntetést vagy oklevelet érdemel, hanem segítséget, tisztes erkölcsi és anyagi jóvátételt, valamint mindenekelőtt egy súlyos és hangos bocsánatkérést. Ezzel ugyanis még mindig adós a felelős kormányzat. Személyes álláspontom, hogy ez a tragédia – politikai értelemben mindenképp – van olyan súlyos ügy, mint az államfő és az igazságügyi miniszter lemondását jelentő kegyelmi botrány. Vastag heges sebként kell az idők végezetéig magán viselnie a Fidesz-kormányzatnak, különösen akkor, ha bármiféle politikai felelősségvállalás nélkül cinikusan és álszent szövegek mögé bújva egyszerűn csak átlépnek rajta. Az érintett kormánytagoknak hosszú ideig kell majd még tükörbe nézniük, ha egy cseppnyi tisztesség is maradt bennünk, akkor nehéz lesz. Csak egyetlen mondat a végére: a köztisztviselőknek szóló úgynevezett Adaptív Védelmi Programot, amelyben a tragikus sorsú titkárnő is részt vállalt, ugyan a tragédia után nyomban felfüggesztették, de a sajtóhírek szerint hamarosan újraindul. Egyelőre éles fegyverek használata nélkül. Egészen elképesztő.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy politikai szemtanúként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a kiépült rendszer bűneire. Ötszáznegyedik alkalommal kongatom a harangokat és teszem fáradhatatlanul, ameddig szükség mutatkozik rá. Mert új esélyt kell adni a hazánknak.
dr. Ujhelyi István
politikai szemtanú / az Esély Közösség alapítója
2025.03.30.