Közzétéve: 2025.02.07.
Nehezen tudom másképp értelmezni politikai szemtanúként azt, hogy Orbán Viktor a napokban hivatalos látogatásra várja a Karmelitába a németországi szélsőjobboldali párt kancellár-jelöltjét, mint egy komoly stratégiai hibát vagy egyfajta putyinista-mozgalmi építkezés kényszerű lépését. Mondhatják persze a kormánypárti nyilvánosságban, hogy Trump győzelmére sem fogadtak volna sokan (pontosabban sokan a józan ész logikája alapján inkább elkerülték volna, mert a realitásokkal nagyjából mindenki tisztában volt) és egyedül a Fidesz miniszterelnöke volt az, aki jóhelyre tette a zsetonokat a geopolitikai rulettasztalon, de az AfD (Alternatíva Németországnak) nevű szélsőséges pártot épp most, az előrehozott német választások előtt néhány nappal a magyar kormány (délibábos) magabiztosságtól duzzadó keblére ölelni – nos, minimum kérdéses. Nemcsak azért, mert a – radikális pálfordulásokra persze azért erősen hajlamos – Fidesz maga zárkózott el korábban az AfD-vel való érdemi együttműködéstől, hanem azért is, mert a feltételezett hosszútávú érdek meglehetősen homályos, bizonytalan, sőt, igencsak kremlszerű árnyékot vet.
De kezdjük egy lépéssel távolabbról, mert a helyzet önmagában meglehetősen abszurd. Ami persze kevésbé kell meglepjen bárkit is, miután a NERista magyar közélet mellett immár a geopolitika bizonyos szereplőinek mozgása is elvesztett mára mindenféle logikát, stabil értékrendet és mérsékelt elvrendszert. De mondhatnám azt is, hogy elveszítette a józan ész kereteit. Jómagam egy bizonyos alapértékekben részben konzervatív, de meghatározórészben nyitott, szociáldemokrata családapa és közgondolkodó vagyok, aki az erőpolitika és a kivagyi-kalandorság helyett a világ egyensúlyi rendszerének megőrzését támogató, a win-win kompromisszumok és a nemzeti érdekeket érvényesíteni tudó együttműködések politikai iskoláját képviselem. Mindezt erős erkölcsi és elvi alapon. Ezt azért fontos kiindulópontként rögzíteni, mert a Fidesz és szellemi holdudvara az utóbbi időszakban vastag politikai tőkét és hátországot épített magának azzal, hogy tudatos uszító kampányt folytatott – és folytat – a más nemzetiségűek, a más értékrendet valló, más szexuális irányultsággal élő emberekkel szemben. Hogy mindez a Fidesz-elitnek egyébként mennyire a saját értékrendjének valódi része és mennyiben pusztán a politikai előnykovácsolás mocskos üzleti módszere – egy másik elemző jegyzet témája kell majd legyen, de szerintem mindannyian sejtjük az igazságot. Nos, ez a Fidesz a napokban hivatalos látogatáson fogadja az AfD kancellár-jelöltjét, Alice Weidelt, aki – annak ellenére, hogy pártja egy vállaltan szélsőséges, kirekesztő politikát folytató szervezet – a magánéletében egyébként leszbikus kapcsolatban él egy sri-lankai származású hölggyel, ráadásul nem is Németországban, hanem egy svájci kisvárosban és boldogan (nyilván példaértékűen is) együtt nevelnek két fiúgyermeket. Utóbbi, szerető közösséget a magyar kormánypárt által írt alkotmány családnak ugyan nem ismerné el, de alkotmányellenes módon adjuk meg nekik, hogy Weidel asszony és párja, valamint gyermekeik egy boldog, német családban élnek. Szavaimban sem irónia, sem provokáció nincs, egyszerűen annak az abszurditásnak a rögzítése, amelyben egyébként a Fidesz elvakult, groteszk és bántalmazó politikája miatt jelenleg is élünk. Engem aztán rettenetesen nem érdekel, hogy az AfD kancellár-jelöltje milyen párkapcsolatban él, ahogyan láthatóan a Fidesz-kormányt és rajongótáborát sem érdekli, hiszen benne/bennük látják az új Németország jövőjét – ehhez képest mindenki más esetében pedig nemcsak, hogy érdekli a hatalmasokat, hogy hogyan él, de még meg is akarja mondani, hogy hogyan kellene neki. Ilyen kifacsartság is csak NERisztánban lehetséges.
A sajátos körülmények mellett nézzük azonban a politikai vetületet, mégiscsak ez a fontosabb. Az „Alternatíva Németországnak” nevű szervezet erősödését szerintem nem szabad félvállról venni, negligálni, sőt mi több: politikai karanténba zárni. Régóta mondom, hogy az európai politikában tévedés és hosszanható hiba egy határon túl a „cordon sanitaire” fenntartása – például a Patriótáktól megvont európai parlamenti bizottsági státuszok -, mert egy beváltatlan csekk, egy kuktába fojtott ígéret mindig kontraproduktív és mint így, veszélyesebb lesz. Angela Merkel azt hirdette, hogy az általa vitt politika „alternativlos”, vagyis alternatíva nélküli, erre ült rá annak idején az AfD (Alternatíva Németországnak) elődjét megalapító politikai közeg. Mert, bizony mindennek van alternatívája. Lehet, hogy sokkal rosszabb – ráadásul ez csak később derül ki -, de azt hirdetni, hogy csak egy út van, súlyos politikai tévedés. Merkelnek is, de Orbánnak is. Számomra éppen ezért közép- és hosszútávon az a nagyobb kérdés az AfD kapcsán is, hogy a társadalmaink (igaz ez számos európai országra, de az Egyesült Államokra is) a XX. századi történelmünk ismeretével együtt mégis miért fordul az együttműködés helyett az erőpolitikát, a vadhajtásoktól mentes társadalmi sokszínűség helyett a kirekesztés politikáját hirdető, bántalmazó kalandorok felé. A tisztes szociáldemokrata ideológia pedig miért nem tud a destruktív politikai mozgásokkal szemben vonzóbb megoldást kínálni. Én tehát nem az AfD létjogosultságát tagadom – még ha nem is értek velük egyet -, hanem felemelkedésének okait akarom megérteni és lehetőség szerint azokat kioltani. Az AfD egy vállaltan EU-ellenes, euró-ellenes, homofób (ami a fentiek kapcsán önmagában abszurd), bevándorlás-ellenes (figyelem, nemcsak a közel-keleti, de a kelet-európai bevándorlókat is nehezen megtűrő), szélsőséges értékeket valló, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan politikai erő. Önmagában érthetetlen, hogy a magyar kormány és holdudvara miért ünnepli az AfD előretörését és miért nem a korábbi Fideszhez közelebb álló konzervatív-kereszténydemokrata CDU-CSU szövetségnek drukkol. Ugyanahhoz a dilemmához jutunk ugyanis el az AfD kapcsán is, mint minden hasonlóan szélsőséges-nacionalista politikai mozgalom esetében: a radikális protekcionista és kirekesztő felfogás épp a zsigeri alapállásából következően minimálisan kompromisszumkész és együttműködésre hajlamos, vagyis ha egy érdekérvényesítő vitában szembe találjuk magunkat az érdekeikkel és elveikkel, akkor csak az erőpolitika fogja majd eldönteni az ügyeket, amiben pedig kiszolgáltatott pozíciónkból fakadóan ritkán leszünk a jobbik végén annak a bizonyos botnak. Az AfD-vel való barátkozást tehát én nem pusztán azért utasítom el, mert szemben állok az alapvető erkölcsi és ideológiai álláspontjukkal (ez szubjektív, ha úgy veszem), hanem azért, mert az alapállásuk mindenkor szembe fog menni a mindenkori magyar érdekkel. Innentől kezdve nemhogy rajongással teli összeborulás nem képzelhető el egy valóban nemzeti kormánytól, hanem éppen, hogy annak kell drukkolni: ez az AfD soha kerüljön hatalmi pozícióba – a számunkra egyébként erős kitettségi viszonyt jelentő – Németországban.
Orbán Viktor nem olyan régen még a kereszténydemokrata Helmut Kohlt tartotta politikai mentorának és példaképének, aki a lehető legtávolabb állt az AfD mostani vonalától. A Fidesz pávatáncosan ugyan, de eddig elég egyértelműen elutasította az AfD-vel való együttműködés lehetőségét. Utoljára épp Novák Katalin korábbi államfő és korábbi Fidesz-alelnök jelentette ki, hogy bár az Európa Tanácsban egy frakcióban ülnek, attól még nincs közeledés a két szervezet között. Hát, ahogy látjuk, ez már a múlt. Igaz, Novák Katalin is az lett azóta. Tény, hogy az AfD egyre erősebb és vélhetően a második politikai erő lesz Németországban. Szinte bizonyos azonban, hogy nem lesznek a következő német kormány részei (a CDU-CSU nemrég jelentette ki, hogy velük nem-nem-soha), egyedül pedig tulajdonképpen kizárt a hatalomra jutásuk. Ebből adódóan a következő német kancellár várhatóan a kereszténydemokrata Friedrich Merz lesz, akinél bizonyosan nem jelent majd jópontot, hogy a magyar kormány a szélsőjobboldali versenytársát ölelte éppen keblére a voksolás előtt. (Ugyanitt érdemes elgondolkodni azon, hogy a szuverenitására oly sokat adó magyar kormányzatnak miért kell rendre más országok választásaiba látványosan beavatkoznia) Józan logikával tehát minden az ellen szól, hogy a Fidesz éppen most fűzze szorosabbra a kapcsolatát az AfD-vel, mégis úgy tűnik, hogy erre mozdulnak. Miután a Trump-adminisztráció jelentőségteljes tagjává előlépő Elon Musk is az AfD mellett kampányol, mondhatnánk, hogy ez csak egy újabb gesztus az épp vámháborúba kezdett új amerikai elnök felé. A szakértői orr azonban nem tudja nem észrevenni a moszkvai balzsamszagot ebben az egész folyamatban. Sokkal inkább az tűnik ki, hogy Orbánék és szélsőséges, EU-ellenes szövetségeseik nem a „szuverenistákat” gyűjtik egybe Európa közepén, hanem a kremlinistákat. Az osztrák Szabadságpárt, vagy épp a francia LePen-féle mozgalom egyértelműen és vállaltan Putyin-barát. Szerbiában az Aleksandar Vučić-féle Szerb Haladó Párt bár az Európai Néppárt társult tagja, valójában szintén nyíltan orosz-párti, és vélhetően befolyásoltságú politikai erő. A cseh Andrej Babiš is bőven ide sorolható, de az önmagát egyelőre még európai szociáldemokrataként meghatározó Robert Fico is világos kremlinista vonalat képvisel. Ebbe a sorba pedig tökéletesen beleillik a németországi AfD is, amelyről nemrég derült ki: bizonyos vezető politikusai konkrétan orosz kenőpénzt kaptak, hogy Putyinnak tetsző propagandát folytassanak az európai közéletben. Guruló rubelek, ugye. Leegyszerűsítve tehát a leglogikusabb magyarázat, hogy moszkvai érdekek mentén építkezik az Orbánékkal fémjelzett illiberális politikai közösség és ezért lépnek át saját korábbi vállalásukon is a Fideszben akkor, amikor nyíltan keblükre ölelik a szélsőjobboldali német AfD vezetőit. Ez persze ugyanúgy hátborzongató, de a kényszerek mentén még legalább felfedezhető benne egy logikai láncolat. Ha viszont a Karmelitában egyszerű vakság, egyfajta megváltói szerepálom okozta túlzott magabiztosság vagy a normalitástól teljességgel elszabadult vezetői vízió miatt sodródunk bele a világpolitika valós változásai közepette a legsötétebb válogatottba, akkor baj van. Nem kicsi.
Az alábbi írás az Index.hu vélemény rovatában jelent meg 2025.02.07.-én