Közzétéve: 2023.11.25.
Sokakat meglepett, amikor november elején az Európai Bizottság bejelentette az új uniós bővítési csomagot: ebben részletes értékelést adtak a bővítés aktuális állapotáról és arról, hogy Albánia, Bosznia Hercegovina, Koszovó, Montenegró, Észak-Macedónia, Szerbia, Törökország, valamint a dokumentumban most először szereplő Ukrajna, Moldovai Köztársaság és Grúzia milyen eredményeket ért el az EU-hoz csatlakozás felé vezető folyamatban. Tény, hogy fontos és sok tekintetben jelzésértékű lépés az érintettek számára a résnyire kinyitott ajtó, azonban az újonnan bejelentett országoknak jócskán várnia kell még a tényleges csatlakozásig, hiszen az EU alapszabálya, hogy csak a területi viták lezárása után léphet be egy ország az európai közösségbe. Ukrajnából az oroszok még mindig nem vonultak ki és a Putyin által megkezdett háború vége egyelőre még messzinek látszik, addig Moldovában a transznisztriai helyzet rendezetlensége, Bosznia-Hercegovina esetében pedig a belső etnikai, területi és politikai vitái jelentenek egyelőre megugorhatatlan, de legalább is „megugrandó” akadályt.
Nem kérdés, hogy az Európai Unió bővítése – elsősorban a Magyarországgal határos területeken – közös hazánknak csak az előnyére válna. Nem pusztán politikai, de gazdasági, kulturális, nemzetbiztonsági, nemzeti és történelmi érdekünk is, hogy a környező országok mindegyike előbb vagy utóbb, de biztosan az európai közösség tagja legyen. Érdekünk politikailag, hiszen a folyamat egyfajta bajnokaként olyan regionális szövetségi rendszert építhetnénk, amely perifériából az egész régió politikai centrumává tehetne minket. Érdekünk gazdasági szempontból is, hiszen a határmenti együttműködéseknek most még meglévő sokezer akadálya porladna egycsapásra szét. Érdekünk nemzetbiztonsági szempontból is, hiszen jelenleg nekünk kell az Európai Unió és „schengen” bizonyos határszakaszait őriznünk, amely nem mindig kellően sikeres – persze ezen nagyban javítana, ha a magyar kormány nem engedne szabadon ezerszám elítélt embercsempész-bűnözőket. De érdekünk kulturális-, nemzeti- és történelmi szempontból is, mert az EU-bővítéssel az utolsó országhatárszakaszokon is (idővel) eltűnne a sorompó és az Európai Unió egyik, számunkra talán legnagyobb hozadéka végre beteljesítené önmagát: a magyar nemzet valódi újraegyesítését.
Orbán Viktor, a Fidesz miniszterelnöke meglehetősen éles mondatokat dobott be az elmúlt időszakban a bővítés kapcsán: egyfelől jelezte, hogy a magyar kormány támogatja az Európai Bizottság tervét azzal kapcsolatban, hogy a tagjelölt országok minél hamarabb részesedjenek a tagsággal járó előnyökből, azelőtt, hogy ezek az államok beléptek volna az unióba. Az ukrán közeledést persze már fonákkal kezelik: Ukrajna és vele együtt a kárpátaljai magyarok uniós csatlakozásának jövőbeni lehetősége még a „nemzeti konzultációban” is külön kérdést kapott (uszítással generált, borítékolható válasszal), ráadásul a fideszes pozíciót jól jellemzi az is, hogy a magyar kormányfő épp a minap követelte levélben az ukrán-ügyben egy stratégiai megbeszélés összehívását az Európai Tanács elnökétől. Orbán egyébként idén júniusban még meglehetősen karcosan fogalmazott, amikor Albániába látogatva elfogadhatatlannak és szégyenteljesnek nevezte, hogy milyen lassan halad előre az Európai Unió bővítési folyamata. Ez utóbbi azért ingerel minden gondolkodó embert szájszéli mosolygásra, mert az Európai Bizottság bővítésért felelős biztosa évek óta a magyar kormány delegáltja, Várhelyi Olivér. Azt pedig a hardcore politikafogyasztók és a sorok között olvasni képes választók is pontosan látják: a bővítés egyik visszahúzója, lassítója épp Orbán és az ő illiberális, EU-ellenes háborúja.
Várhelyi Olivér uniós biztosi teljesítményéről változóak a vélemények, munkásságának egyfajta mélyebb értékelése nyilván a mostani uniós ciklus befejezésével végezhető csak érdemben el. Kétségtelen tény azonban, hogy a magyar biztosnak nem sikerült Orbán sötét árnyékot vető köpönyege alól teljesen kibújni; Várhelyi tetten érhető módon sokszor inkább a fideszes érdekek mentén lavírozott, mintsem az európai közösség és benne Magyarország – a kormánypártok nettó politikai érdekeitől eltérő – érdekei oldalán. Amikor az Ursula von der Leyen vezette bizottságban a magyar delegált a bővítéspolitikát kapta meg anno portfólióként, akkor azt vitán felülálló módon lehetett politikai győzelemként ünnepelni, ez ugyanis egy érdemi súllyal bíró terület az Európai Bizottságban. (Halkan teszem hozzá, hogy ebben nyilván volt gesztus a most uszító plakátokra tett von der Leyen részéről; hát, ennyit a fideszes háláról) Az is tény azonban, hogy Várhelyinek – részben saját hibájából, részben a fideszes gúzsba kötöttség miatt – nem sikerült teljesen bejátszani a pályát. Olyannyira nem, hogy a mostani elmozdulás és a három már újonnan említett ország esetében felpörgetett folyamatok gyorsulása is leginkább az uniós határokig érő putyini agressziónak köszönhető, mintsem a hatékony biztosi lobbierőnek. Orbán valódi hozzáállásának vizsgálatakor nehéz attól is elvonatkoztatni, hogy a Fidesz miniszterelnökének politikai kalandor szövetségesei valójában mennyiben motorjai a bővítés őket érintő folyamatainak. A nyíltan orosz/Putyin-párti szerb elnök, Alexander Vučić például Orbán egyik legerősebb partnerének és rajongójának számít, mégis – annak ellenére, hogy magyar szempontból Szerbia és a vajdasági magyarok mielőbb uniós tagsága fontos eredmény lenne – láthatóan nem igyekszik annyira az európai közösség felé. Más kérdés, hogy nehezen is teljesítené az elvárásokat, de valójában – és ezt jelzi egyik korábbi, csatlakozási kedvének elvesztéséről szóló mondata is – mintha nem is annyira törekedne a mielőbbi belépésre. Hasonló a képlet a Boszniai Szerb Köztársaság és annak elnöke, Milorad Dodik esetében, aki konkrétan etnikai alapon dezintegrálja Boszniát és ezzel egyszersmind ellehetetleníti, hogy közeledni tudjon az EU felé. Azt már csak én teszem hozzá, hogy Dodik szintén vállaltan Kreml-barát, a magyar kormány pedig nemrég Banja Lukában egy 45milliárdos együttműködésről írt alá vele megállapodást; ezt csak úgy, a sorok között olvasóknak. Észak-Macedóniának sem egyszerű a helyzete, amikor az uniós csatlakozás reményéről beszélünk; a hitelességen elsősorban annak a Nicola Gruevszki nevű volt miniszterelnöknek az ügye ront a leginkább, aki szintén Orbán egyik nagy barátja és aki a börtönbüntetése elől hazánkba menekítve egy ideje már magyarországi lakos; azon sem lepődnék meg, ha titokban már állampolgárságot is kapott volna. Ha már haver, legyen magyar.
A balkáni országok csatlakozási lehetőségeit tárgyalva mindenképpen arra a megállapításra kell jutnunk, hogy Orbán és barátai – a verbális elkötelezettség-cunami mellett – valójában azért nem érdekeltek a mielőbbi csatlakozásban, mert mások sem azok. Például azok a befektetők, akik a térségben egyre aktívabban és mélyebben jelen vannak; a putyini agresszió óta pedig a geopolitikai mátrix is kicsit másképpen néz ki miattuk. Rendkívül sokatmondó volt Janez Janša volt szlovén kormányfő – természetesen Orbán egyik politikai és állítólagos üzleti haverja – nem egészen három évvel ezelőtti nyilatkozata, amikor az Euronewsnak a bővítési folyamat döcögése kapcsán arról beszélt: a régióban az Európai Unió a legnagyobb befektető, de versenytársként jelen van Oroszország, Kína és Törökország is, amelyek viszont a befektetéseikért cserébe sem európai értékeket, sem jogállamisági kritériumokat, sem reformokat nem kérnek. Ha pedig nincs fény az EU felé vezető alagút végén, akkor bizony a versenyt ezek a befektetők fogják nyerni Európával szemben. Ha valakinek, akkor neki elhihetjük – fontos figyelmeztetés tehát, hogy (amit egyébként Orbán is mond), ha mi ezt a térséget nem integráljuk megfelelően, akkor erre a térségre vonatkozóan másoknak is lesznek tervei. A fonákság csak az, hogy Orbán ebben a játékban megint nem az európai oldalon bizniszel.
Az EU-bővítéshez való viszonyulás és hitelesség kérdését illetően végezetül kénytelen vagyok ismét a Fidesz – általam oly sokszor, de nem véletlenül idézett – utolsó, máig hatályos írásos választási programjához nyúlni. Az akkor még erősen Európa-párti Fidesz a 2009-es EP-választási kampányban a választók elé tett programjában hosszan értekezik a bővítésről, annak szükségességéről és előnyeiről is. Rendkívül tanulságos, hogy az akkori Fidesz határozottan kiáll a szigorú csatlakozási feltételek és azok egyértelmű teljesítése mellett az újonnan csatlakozó országok esetében. Mint írják: „Magyarország alapvetően egy egységes és erős, értékközösségként működő Európai Unióban érdekelt, abban, hogy fennmaradjanak a közös politikák és mélyebbé váljon a belső együttműködés (…) Az uniós tagságnak maradjon megkülönböztető presztízsértéke minden más együttműködési és integrációs fokozattal szemben.” A program egyébként fontos jövőbeli lépésként ír Ukrajna csatlakozásáról is, nyilván – nagyon helyesen – a szükséges feltételek szigorú teljesítése után. A mai Fidesz retorikája és viselkedése ismeretében ezek a vállalások meglehetősen sajátosan csengenek. Nem beszélve arról, hogy Orbánék nem erősítik a belső együttműködést, hanem épp szétfeszítik; az Európai Unió szétbomlásáról, működésképtelenségéről beszélnek, miközben a számunkra fontos szomszédos országokat – legalábbis szavakban – igyekeznének ugyanebbe az államközösségbe behúzni. Ha ellentmondást vélnek felfedezni ebben, akkor jól érzik. Az pedig nyilvánvalóan minden gondolkodó ember számára világos és egyértelmű, hogy az a Fidesz uralta Magyarország, amelynek állampártja korábban még (és most Ukrajnával szemben is, hangsúlyozom: nagyon helyesen) a csatlakozási feltételek legszigorúbb teljesítését várja el, ha most jelentkezne az EU-ba, akkor a jogállamisági dúlás ismeretében szinte biztosan nem vennék fel az európai közösségbe.
Az írás az Index.hu oldalán jelent meg 2023.11.24.-én