Közzétéve: 2024.03.08.
All-in tette fel a téteket Orbán Viktor az idei amerikai elnökválasztáson: a szuverenitására oly kényes fideszes miniszterelnök ma ismét együtt parolázik a példaképszerűen csodált Donald Trumppal, akit a diplomáciai nyíltságon is túl látványosan támogat a magyar kormányfő és akivel reméli, hogy jó lóra, vagy – akkor már a republikánusok totemállatát megidézve – jó elefántra tett. Orbán és Trump duója egyébként olyan, mint a hídon átmenő, viccbéli kisegér és elefánt, amely közül előbbi büszkén kérdezi az ormányost: hallod, hogy dübörgünk?! Nehezen megválaszolható kérdés, hogy mi lesz az egyre törékenyebb nemzetközi világgal és mi lesz benne – a Trump számára sajnos marginális jelentőséggel bíró – Magyarországgal, ha az ex-elnök ősszel visszatér. Leginkább azért, mert (milyen abszurd) Trump egyetlen biztos pontja az, hogy kiszámíthatatlan.
A világ nem fekete-fehér. Tele van átmenetekkel és árnyalatokkal, és legyünk őszinték, sokszor ettől izgalmasabb, ettől szebb az egész. Még akkor is, ha a kormányzati propaganda megállás nélkül azt sulykolja belénk, hogy minden az – és aki nem hófehér (közös hazánk esetében narancs), az nyilván nem lehet más, mint szutykos koromfekete. Itt persze szomorúan hozzá kell tegyem gyorsan, hogy ez a fajta fekete-fehér mentalitás nem kizárólagosan a kormányoldal sajátja – bár tényszerűen ők fejlesztették tökélyre a technikát, szorgalmas és egyre ügyesebb követőik vannak azért a jelenlegi ellenzék soraiban is.
A dolgok végtelenségig történő leegyszerűsítése már a belpolitikai kérdések elemzésénél sem fér bele az én személyes politikai ízlésembe és meggyőződésembe, de ezt fokozottan értelmezhetetlennek tartom a külpolitikai kérdések kapcsán, ugyanis az ottani történések még annyira sem könyvelhetők le a jók és rosszak oszlopainak valamelyikébe. Példaként hadd említsem meg az egyszeri fideszes rácsodálkozását arra, hogy az általa eddig istenített PiS (a nemrég megbukott illiberális lengyel kormánypárt), a török elnök Erdogan, a minden szempontból őrültnek látszó új argentin elnök Milei vagy a korábban Orbánt mentorként követő, majd tőle részben elforduló olasz miniszterelnök Meloni milyen távol van az ukrajnai vagy az izraeli háborúval kapcsolatos fideszes felfogásoktól. Persze, legyünk őszinték: az európai baloldal sem mindig tudja hova tenni Brazília szintén fura meggondolatlanságokra hajlamos balos elnökének, Luiz Inácio Lula da Silvának a megszólalásait. Ebből is látszik, hogy hiba lenne a nemzetközi politikai fejleményeket csak és kizárólag a szereplők Orbánhoz való viszonyán keresztül értelmezni, és így elkerülhető lenne, hogy szalagcím-szerűen vegyünk egy “Orbán barátai” feliratú kalap alá lengyel szélsőjobboldaliakat szlovén konzervatívokkal, cseh liberálisokkal, szlovák szociáldemokratákkal, vagy épp Kreml-párti szerbekkel, Izrael-barát argentinokkal és palesztinpárti törökökkel. Igen, a felsoroltakban az mindenképpen közös, hogy Orbán Viktor gazsulál nekik, de ennél több közös pontot azért kihívás találni.
Fokozottan nehéz lesz ezt a szabályt betartani a már hivatkozott, közelgő amerikai elnökválasztással kapcsolatban. Ha a kedves olvasó esetleg az elmúlt években csak a Kiskegyedet olvasta volna, összefoglalom a fideszes interpretációt a kérdéssel kapcsolatban: “a demenciában szenvedő háborúpárti Joe Biden, ha néhanapján letalál a színpadról, azzal tölti napjait, hogy bevándorlókkal árassza el és ezzel tegye tönkre saját hazáját, fennmaradó idejében pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy tovább szítsa az egyébként is általa kiprovokált háborút Ukrajnában – de nix ugriburgi, semmi pánik, mert mindjárt jön Trump, aki Orbán Viktor nagybetűs barátja, és ez a derék férfi, ez az igazi apa-idoll vasmarokkal fogja visszakormányozni az erkölcsi fertőben dágványozó újhazát a normalitás talajára.” Akit ez kielégít, az kérem, ne olvasson tovább, lapozzon nyugodtan tovább más kormánypárti felületekre vagy Megafon-profilokra és ne rabolja saját idejét. Aki viszont velem együtt úgy érzi, hogy egészen egyszerűen szellemi igénytelenség ilyen instant-magyarázatokat elfogadni bármivel kapcsolatban, annak hadd ajánljak egy pár további szempontot.
Határozott álláspontom, hogy egy olyan törékeny időszakban, amikor újra háborúk dúlnak, gazdasági, szociális és környezeti válságok erősödnek, akkor konkrét életveszély olyan nagyhatalmi vezetőket választani, akik gúnyt űznek a kompromisszumból és akiknek lételeme a kiszámíthatatlanság. Olyan emberekre, vezetőkre van szükség, akiknek – hogy egy rendszerkompatibilis szerzőt, Ákost idézzek – „legdurvább fegyvere a békülésre képesség”. A NER azzal számol, hogy a téteket Trumpra megtéve az amerikai ruletten, csak nyerni tudnak a végén; hiszen megannyi módon keresték már a kegyét az ex-elnöknek – volt itt szokatlanul őszinte rajongói nyilatkozat Orbántól, a Trump ellenfelének számító jelenlegi elnök családjának rugdosása a kormány fontos miniszterei részéről (mert mi aztán nem szólunk bele más országok dolgaiba, istenuccse’), meg közpénzből is finanszírozott amerikai konzervatív bulikák üzletiesen számító, de ájult támogatása. Határozottan állítom, hogy geopolitikai szempontból Magyarország kifejezetten rosszul jár, ha Trump költözik vissza a Fehér Házba. Számtalan alkalommal deklarálta – már, amennyiben az általa összehordott zagyvaságok világos és hiteles deklarációnak tekinthetőek -, hogy számára Európa biztonsága és így a NATO is csak egy sokadrangú kérdés, ez ugyanis a „Make America Great Again” szlogenbe nem fér bele, vagy csak nagyon a todo-lista végén. Itt jegyezzük is meg, hogy Orbánéknak vajon miért érdeke egy „a terjeszkedési ambícióit újra nyíltan hirdető Oroszországgal” (idézet a Fidesz utolsó írásos választási programjából) háborúban álló ország szomszédságában olyan nagyhatalmi vezetőt támogatni, aki huszadrangú kérdésként kezeli ezek szerint Magyarország biztonságát?! Európa és benne közös hazánk ugyanis – ne legyen kétségünk – igencsak rászorul az Egyesült Államok védelmére; köszönhetően elsősorban annak, hogy nincs egységes külpolitikája és (még) közös hadserege. Azért nincs, mert ezer törésvonal szabdalja, és ezeket a törésvonalakat az olyanok, mint a magyar miniszterelnök csak mélyítik, szélesítik és gyarapítják. Akik aztán örülnek is, ha térdre kényszerül saját szövetségük. Make Europe Fucked Up Again, thank you.
Másodjára hadd említsek meg egy kevésbé politikai elemet, mint inkább egy beszédes személyiségjegyet. Trump egy önjelölt, self-made macsóként pózoló figura, de valójában egy ezüstkanállal a szájában született úrifiú, aki rájött arra, hogy a választók egy részének ez az agresszív, odamondós, megalázós, kinevetős, zaklató-stílus a vonzó. Hogy pontosan idézzem: “grab ‘em by the pussy”. (A Megafonosok nyugodtan keressenek rá a google-ben, hogy értsék) Értem, hogy erre iszik az amerikai vendég, idehaza is látjuk a vak populizmus gerinctelen kiszolgálóit. De nem tudom, hogy Önök, hogy vannak vele: nekem végtelenül elegem van ebből a kivagyi, pökhendi stílusból. Nem vagyok hülye, tudom, hogy gólra megy a játék és ameddig ezek rúgnak gólt, addig nincs mit magyarázni. Ugyanakkor az én meggyőződésem az, hogy a politikának sokkal inkább az érvek ütköztetéséről, a meggyőzésről és a kompromisszumok kereséséről kell szólnia, mintsem arról, hogy odamegyünk és ennél vagy annál fogva jól megragadjuk egymást. Ez ilyen suttyó ősember stílus az óvodai homokozóban, amit azért csak meghaladtunk már ennyi világégés után. Hogy azé a lapát, aki nagyobbat tud lökni. Hogy einstand van, pubi. De azt se felejtsük el, hogy amikor Trump legutóbb elvesztette a választást és megbukott, akkor addig hergelte saját keménymagját, amíg azok megrohamozták a Capitolium épületét és szabályos embervadászatba kezdtek az épületben. Túl régóta nézem belülről a politikát ahhoz, hogy zsigerből diszkvalifikáljam a közéletből azokat, akik ilyen eszközökhöz nyúlnak, nem hogy azon drukkoljak, mikor nyomnak újra atomtáskát a kezébe.
Nem, ez a dolog nem fekete vagy fehér. Régi motoros vagyok a szakmában, de politikai szemtanúként sem állíthatom, hogy pontosan értem: a jelenlegi amerikai elnök, Joe Biden mit miért csinál vagy éppen mond. Nem vagyok biztos benne, hogy a jelenlegi elnök az egyetlen (demokrata) abban a hatalmas nagy országban, aki alkalmas arra, hogy az első számú vezetője és mint így, a világpolitika egyik legmeghatározóbb szereplője és alakítója legyen. Abban sem vagyok biztos, hogy valóban a világvége érkezik el másnap, ha végül Trumpot választják elnöküknek az amerikaiak. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy másnap is felkel majd a nap. De abban biztos vagyok, hogy Donald Trump újbóli elnöksége csak kiszámíthatatlanságot és – mint így – feszültséget fog hozni egy eleve törékeny világba. És nem pusztán az amerikaiaknak, akiknek az életét nyilvánvalóan nem fogja megkönnyíteni, ha Trump beváltja ígéreteit például a megújuló energiaforrások elutálásával kapcsolatban, vagy ha tényleg végrehajtja az USA „legnagyobb kitoloncolási programját”, amivel nemcsak embertelen tettet hajt végre, de a Biden-érában egyébként feszesre rázott munkaerőpiacon is komoly sebet üt. De hogy tágítsam a képet: az amerikai gazdaságban is beláthatatlan kockázatot fog hozni, ha beváltja a kínai importra kivetni szándékozott hatvan százalékos vámot, vagy – maradva Kínánál – hirtelen ötlettől vezérelve mondjuk egyszercsak elismeri például Tajvan függetlenségét, amivel egyetlen mozdulattal újabb törékeny egyensúlyokat billent ki életveszélyesen, mint az a bizonyos elefánt a porcelán boltban. (Eddig sem volt halogatható, hogy az EU végre önálló, független hatalmi játékos legyen a nemzetközi térben; erre akkor is szükség van, ha a demokraták maradnak hatalmon, de ha Trump jön, az uniós vezetőknek és a tagállamoknak elengedhetetlenül fel kell gyorsítania ezt a folyamatot!)
Számtalanszor leírtam már: Orbán azért tudott eddig sikeresen kuruckodni az Európai Unióban, mert rajta kívül mindenki betartotta a szabályokat. Ha csak neki szabad kézzel is hozzáérni a focilabdához, azért az megkönnyíti a gólszerzést. De, ahogyan az EU-ban is fordult a kocka és kiismerték a NER főrészvényesének taktikáját, úgy Trump esetében is hamar belefuthatunk egy nagy elefántpusziba. Teljes tévedés azt gondolni, hogy egy olyan érzéketlen hangulatember, mint Donald Trump nem fog egyetlen lépéssel átgázolni bármilyen kis közép-európai ország miniszterelnökén és komplett társadalmán, ha az aznapi érdeke úgy diktálja. Orbán Viktor boldog, hogy Trump megtanulta a nevét; bár igaz, hogy néha még összekeveri a török államfővel, de annyi baj legyen. Viszont a Fidesz miniszterelnöke rendre olyanokkal barátkozik, akikben rövid távon sem bízhat meg, akikre nem tud biztonsággal számítani. Akik jól dübörögnek mellettünk, amikor megyünk át a hídon mellettük, de bármikor – akár véletlenül is – simán eltaposnak. Mert nem fognak lenézni a kisegérre. Éppen ezért, vessenek meg érte, de én idén ősszel a két feledékeny és néha össze-vissza beszélő idős bácsi közül inkább a jóságosnak szurkolok, nem pedig az erőszakoskodónak. Előbbi a kisebbik rossz a világnak.
Az alábbi cikk az Index.hu oldalon jelent meg 2024.03.08.-án.